ANALÓG /H.H./

Tizenkilencedik Fejezet

Felixtől elköszönve és persze a lelkére kötve, hogy ne mondja el senkinek a történteket, rosszállóan fordulok Hyunjin felé. A srác lazán nyomkodja a telefonját az ágyamon, amire torkomat megköszörülve magamra vonom a figyelmét.

– Mi a baj, bébi? – teszi fel a kérdés ártatlanul, bár inkább érdektelenül. Ideges nevetésem hallatán barna szemeit forgatva nagyot sóhajt, majd maga mellé ejti telefonját és erőltetett mosollyal felül az ágyamon. – Nincs olyan, ami ne tartozna Felixre.

Kikerekednek a szemeim. – Hát azért remélem még is! – méregetem gyanúsan.

– Te csak az enyém vagy, merne úgy rád nézni. – legyint unottan és feltápászkodva elém sétál. Magas alakjával felém hatalmasodik és átfonja derekam körül karjait. – Úgy sem mondja el senkinek, ahogyan azt sem tette, hogy mi együtt vagyunk. – emlékeztet.

Ez tényleg így történt. Annyi lehetősége lehetett volna lebuktatni kettőnket, mégsem tette. Akkor miért kéne félnem, hogy Lottie titka nincs nála biztonságban?

Vállaim a megkönnyebbülés hatására ellazulnak, amire ő halvány mosollyal az arcán gyenge puszit nyom az arcomra. Reflexszerűen ujjaim tincseibe kúsznak és szimplán nyakának döntöm az arcomat. Markáns illata azonnal orromba szökik, ajkaim ennek hatására pedig mosolyra húzódnak.

– Szeretlek. – bukik ki belőlem, ami még számomra is furcsán cseng. Sosem szoktuk mondani egymásnak, a szó kiejtésére pedig érzem, hogy szívverése kihagy egy ütemet. Szemöldök ráncolva húzódik el tőlem pont annyira, hogy szemeimbe tudjon nézni.

Gyanúsan méregetve kezd hunyorogni. – Én is szeretlek, bébi. – simít ki egy tincset az arcomból. – Mióta vagy ilyen nyál..

– Na te meg ne szólalj! – szakítom félbe hevesen, amire felkacagva ránt közel magához egy csókra. Tettét viszonozva hagyom, hogy karjaiba emeljen, miközben elkezd velem az ágy felé igyekezni. Már éppen lefektetne rá, azonban az ajtón való kopogtatás azonnal elűzi a hatalmas, rózsaszín, inkább vörös, ködöt lelki szemeim elől.

Elégedetlen sóhajjal kezdi csóválni a fejét, miközben hajába túrva az ajtó felé kezd sietni. Mielőtt bármit mondhatnék, meghallom Lottie ártatlan hangját.

– Megzavartam valamit?

Hyun felcsattant nevetéssel reagál. – Hát ha így haladtok, sosem jutunk el arra a pontra, hogy a terhességi teszt miatt idegeskedjek! – sziszegi, mondatát pedig csend követi.

Azonnal Lottie felé kapom a fejem, aki elnyílt ajkakkal bámul rám, szemeiben csalódottsággal. Fejemet rázva tárom szét a karom, amire ő keserű mosollyal az arcán bólint egyet.

– Végülis mindenkinek tudnia kell róla, nem? – hangjában csengő él hallatán bűntudat nehezedik a szívemre. Miért kellett Hyunnak megszólalnia egyáltalán? 

Még mielőtt bármit is mondani tudnék, a barátom megelőz. – Ne mondd azt nekem, hogy igazságtalanság az, ha a párjának elmond bizalmas dolgokat! – fonja össze maga előtt a karjait. – Te is ugyanúgy elmondtál minden szart Jisungnak, hiszen ő meg nekem mondta el! – von vállat unottan.

– Hogy mi van? – kapja felé a fejét.

– Semmi, semmi! – legyint egyet zavartalanul. – Most biztos a terhesség miatt a hormonjaid..

Lottie felcsattanva vág a szavába. – Ne emlegesd már folyamatosan, hogy terhes vagyok! – rivall rá. Arca kipirosodik, szemeibe pedig könnyek gyűlnek. Hyun megszeppenve pillant rám, én pedig szúrós tekintettel csak elhajtom, hogy foglalja el magát valami mással. Néma sóhajjal teszi, amit kérek tőle és papucsát telefonjával együtt magához véve magunkra hagy a szobámban.