ANALÓG /H.H./

Második Fejezet

        Minho erős karjai szorosan fognak a srác testéhez, aminek melege szinte azonnal átjár. Kezeimmel nyakát átölelve húzom magamhoz, hogy még közelebb érezhessem őt. Nem érdekel mennyire izzadt a tánc után, annyira jó újra az ölelésében lenni.

– Azért ennyire nem sok az a négy hónap! – kuncog Minho, miközben eltol magától. Homlokán végig gördülnek az izzadtság cseppek, amiket egy lusta mozdulattal letöröl fekete zakója ujjával. – Ez meg mi itt, pudli lettél? – fújja meg a frufrumat, amire szemöldökömet ráncolva hunyorgok rá. Négy hónap alatt hiába nem látja így, változott és ez a szemein elmondható a legjobban.

Felix mellettem elsuhanva szinte neki csapódik Abbienek, aki nevetve öleli magához a fiút. Az ő kapcsolatuk sokkal engedélyezettebb, hiszen Abbie az egyik vezetőnek a lánya, így egyértelmű volt, hogy a diszkréción kívül nem várnak el tőlük további szigorításokat. Annyira összeillenek ők ketten, kiegészítik egymást és látszik, hogy összetartoznak. A pozitív kisugárzás, ami köréjük omlik összeszorítja a szívem. Tökéletesek.

– Ne sírjon a szád, láttam a képeket, amiket kiraktál Jayyel! – löki meg a vállam szórakozottan. Tekintetében valami más lesz amikor a hátam mögé pillant, amire kérdőn fordulok hátra. Egy alakot pillantok meg a folyosó végén lekanyarodni, akinek kilétében száz százalékig biztos vagyok. – Hyunjinnak mi a baja? Meglátott, aztán sarkon fordult és elment. – állapítja meg szemöldökét ráncolva.

Keserű ízt érzek meg a nyelvem alatt, amit nehézkesen, de lenyelek. – Elrontotta a koreót, aztán biztos felhúzta magát. – vonok vállat, felhozva ezt a hülye kifogást. Szimplán nem akar velem egy légtérben tartózkodni.

Hirtelen két kéz kerül a szemem elé, ezzel eltakarva az egész látószögem. Nevetve fejtem le a "támadóm" kezeit, majd szembefordulok vele. Chan bukkan fel mögülem, aki láttán széles mosolyra húzom ajkaim és hagyom, hogy gyors ölelésbe vonjon. Markáns illata orromba szökik, ezzel visszarepítve pár hónappal korábbra.

– Csodásan nézel ki! – dicsér meg azonnal,
amit mosolyogva megköszönök. Mielőtt bármi többet beszélhetnénk, Han ujjongása törik fel, ahogyan Lottieval az oldalán szinte beesnek az öltözőbe. A srác szemei engem megpillantva felcsillannak és karjait széttárva ösztönöz ölelésre.

– Szia, te vadorzó! – köszöntöm nevetve, miközben karjaim közé zárom. – Megtudhatom, hogy a többiekkel ellentétben te miért vagy full feketében? – méregetem összeráncolt szemöldökkel.

– Azért, mert nem én öltöztetem őket. – dünnyögi Danielle elégedetlenül, aki szintén most érkezett köreinkbe. – Changbin kérdezte, hogy kell-e valami az automatából, így kértem neked kókuszos sütit, mert tudom szereted és nagyon rá vagy mostanság függve. – mutat rám, gesztusa pedig megérinti a szívem, így csak lebiggyesztem ajkaimat és szívet formálok ujjaimból. Még Seungmin és In csatlakozik közénk, akiket szintúgy örömmel köszöntöm, mint a többieket. Changbin-és a sütim, érkezésével szinte teljes lenne a létszám és a régi csapat, azonban Hyunjin még mindig nem volt hajlandó megjelenni.

Chan mellett ülve hallgatom Jeongin beszámolóját a négy hónap alatt történt változásokról, amikor is a telefonom rezegni kezd a farzsebemben. Kezembe véve azt egy üzenetet fedezek fel a kijelzőn, ami egyenesen Lottietól származik. Értetlenül kezdem keresni a lányt a tekintetemmel, akit végül Seungmin mellett találok meg. Szavak nélkül biccent, hogy olvassam el sorait, amit sóhajtva megteszek.

"Muszáj beszélned vele! Addig nem lesz minden ugyanolyan, ameddig nem tisztázzátok a történteket! Három produkció múlva ők következnek, ő pedig sehol sincs!" – nemlegesen rázom meg a fejem, tudva, hogy úgy is látja a reakcióm.