Testvéri szeretet/Season 2 [Befejezett]

22.rész

Már csak 1 hét van a közelgő karácsonyig én itt ülök most egyedül a nappaliban és a kiskori képeimet nézegetem mert megtaláltam őket. Tom a pincében és éppen a karácsonyfát halássza elő és a mellé járó gömböket. A többi fiú pedig a szobájában kuckózik be takarózva,mivel betegek.

-Itt vagyok! Kiabálja Tom mikor be lép az ajtón a karácsonyfával a kezében.
Oda mentem hozzá és el helyeztük a fát egy tetszőleges helyen.
A zajokra természetesen a kis betegeink is le jöttek.

-Van karácsony fa! Ugrándozik Gustav örömében
-Gustav. Emelem fel a szemöldököm és nevetek.
-Yas..Gustav tudod milyen. Néha le van maradva és van amikor még gyereknek érzi magát. Nevet George is.
-Hé! Ez nem igaz! Teszi keresztbe a kezét Gustav.
-Yas nézd mit talált Tom! tesz a szemem elé egy képet amin én vagyok egy trófeával a kezemben. -Yas ez te vagy? Ugrándozik Bill.
-Igen..én vagyok rajta. Kuncogok.
-Nem is mondtad, hogy röplabdáztál régen! tényleg voltak trófeáid is? Kérdezősködik továbbra is Bill.
-Igen.. voltak. Ezen a képen 13 éves voltam. Azt hiszem 12 évesen kezdtem neki a sportnak és 14 éves koromig csináltam. De aztán abba hagytam, mert volt egy sérülésem ami maradandó.
-Tényleg? Erről sosem meséltél nekünk.. miféle sérülés Yas?
-Ez hosszú.. és nem szívesen beszélek róla.. sóhajtok.
-Nekünk sem? Vagy legalább Tomnak?
-Nem is tudom..Olyan nehéz ezekről beszélni. Őszintén, nagyon szerettem ezt a sportot. A mindenem volt.
-Hé,Yas..nyugi. Ha nem akarsz róla beszélni megértem. Te döntésed,mi nem kényszerítünk semmire. Csak tudod.. jobb lenne mindannyiunknak ha tudnánk.
-Igen Bill.. igazad van. Szóval akkor foglaljatok helyet! Mosolygok és mindenki helyet foglalt a kényelmes kanapén. -Szóval amikor 14 éves voltam,akkor szinte én voltam a csapat legjobb játékosa. És ha hiszitek,ha nem még meg is voltam hívva az Anglia-i röplabdázó válogatottba. Kicsit nagyra voltam értékelve és elég sokszor túlzásokba is estek az emberek. Szóval volt egy időszak amikor hirtelen nagyon fel kapott lettem. Magam sem értettem miért,hiszen csupán csak röplabdázó voltam..nos egyszer volt egy meccsünk ami nagyon fontos meccs volt, fontos volt a győzelem. És én mint a csapat legjobbjára mindenki számított. És hogy majd jövök én aki megmenti az egész csapatot. Nos,hát ez nem így történt. Csak egy rossz lépés volt és elestem. De ez nem akármilyen esés volt, egyből éreztem a fájdalmat.. szóval én mint a csapat nagy embere már nem játszhattam tovább azon a meccsen. Csalódott voltam magamban,mivel szerettem volna ha győzünk. És sajnos nélkülem veszítettünk is. Már amikor hónapokig sérült voltam,és sokat jártam mindenféle gyógytornára,akkor egy nap közölték velem, hogy itt a vég. Szíven ütött, nagyon fájt. Nem akartam el hinni.. csak egy sérülés miatt annyiba ment minden.

Fájt erről mesélnem nekik,nem szerettem fel idézni a múltamat ha szomorú. De erről úgy érzem tudniuk kellett, szinte senkinek nem beszéltem erről,nem szerettem megosztani,de ők megérdemlik,hogy tudják ezt. Túl fontosak mindannyian.

-Ez most fájt! Harap az ajkába Gustav.
-Nyugi drágám. Ölel meg Tom. -Mi itt leszünk neked mindig,és ezentúl megígérhetem, hogy minden rendben lesz. Csókolja meg a fejem búbját.
-Pedig én el tudtam volna képzelni egy Yasmine-t aki még 21 évesen is nagy röplabdás. Kuncog George.
-Georg, csak úgy el árulom, hogy ha még most is röplabdáznánk,eszem ágában sem lenne Tommal össze jönni. Addig amíg röplabdáztam nem érdekelt a szerelem,nekem a röplabda volt az igazi szerelmem. Nevetek.
-És honnan tudnád, hogy nem lennél olyan híres, hogy Tom érdeklődne irántad? Kérdezi Bill.
-Hát érdeklődhetne de le se tojnám. Mint mondtam,a röplabda volt a mindenem. De ez megváltozott miután abba hagytam. Sóhajtok.
-Szerintem hagyjuk ezt a témát. Most hogy tudjuk, hogy mi történt a drágámmal régen ennyi elég is volt. Neki is jobb lesz így. Csókól meg Tom.
-Oké, szerintem is engedjük el ezt a témát. Szóvaal.. szerintem itt az ideje fel állítani a karácsonyfát! Újjong Bill.
-Ez tényleg jól hangzik! Ugrándozik Gustav.
-Oké, oké..akkor addig amíg ti fel állítsátok a fát addig én főzök a kis betegeinknek teát. Kuncogok. -Tom te kérsz teát? Kérdezem mosolyogva.
-Úgy ismersz engem,mint aki valaha életében is ivott teát? Nevet Tom. -Még akkor sem iszom amikor beteg vagyok. Nevet ismét Tom.
Forgatom a szemeim. -Oké,tudom, tudom. Nevetek és a konyhába megyek.