Alec felkereste Magnust, mert Izzy azt kérte tőle, hogy ő legyen a védőügyvédje. Ezért is állt most a boszorkánymester nappalijának közepén.
– Sokáig fog tartani? Elfoglalt vagyok, és nekünk már nincs miről beszélnünk – mutatott rá a tényekre Magnus.
– Nem rólam van szó. Vagy erről – mutatott maga és a varázsló közé –, hanem a húgomról.
– Arról beszélsz, hogy a te bájos menyasszonyod megvádolta Isabelle-t árulással? – kérdezte gúnyosan Magnus.
– Az kérte, hogy legyél a védőügyvédje. De mivel ez lehetetlen, így nem is zavarlak tovább – indult el kifelé, de a boszorkánymester hangja megállította.
– Egy bűncselekménnyel vádolt árnyvadász bárkit választhat ügyvédnek.
– De ez nem jelenthet alvilágit – vágta rá Alec.
– A Klávé annyira semmibe veszi az alvilágiakat, hogy eszükbe sem jutott, hogy egy árnyvadász alvilági segítségét kérheti, így aztán nem is bajlódtak a kizárásunkkal. Tehát nincs akadálya a dolognak. Persze jó áron – tette hozzá egy pimasz mosollyal.
– És mi lenne az ára? – kérdezte Alec.
– Te – meglepte a válasz, de igyekezte nem kimutatni.
– Akármi más? – kérdezte szemforgatva.
– Egy csók. És én mindig előre kérem a fizetséget – mosolygott gonoszan Magnus.
Alec megszólalni sem tudott, fogalma sem volt, mit kellene tennie. Egyrészről a húga kérte Magnust ügyvédnek, másrészről viszont esze ágában sem volt megcsókolni őt. Valójában ez hazugság volt, mert akarta, csak nem merte megtenni. Végül a vágyai átvették az irányítást a józan esze felett, így mikor a boszorkánymester közelebb lépett hozzá, nem húzódott el. Legnagyobb meglepetésére, nem Magnus kezdeményezte a csókot, hanem ő. Ami ennél is jobban meglepte, az az a tény, hogy élvezte. Nagyon is. De minden jónak vége szakad egyszer, így kelletlenül elvált a varázslótól. Arca kipirult és levegő után kapkodott. Magnus csak édesen mosolygott rá.
– Találkozunk a tárgyaláson – szólalt meg végül Magnus.
– Igen – vágta rá Alec, majd zavartan és kissé kábult állapotban kisietett a boszorkánymester lakásából.
