Money ||Lewis Hamilton||

5

Adriana Ragucci

-Hol a nyakláncom Lewis? - kérdeztem idegesen miután ajtót nyitott nekem a férfi.
-Nálam. - lógatta meg előttem a nyakláncot, az én nyakláncomat.
-Ad ide! - kiabáltam rá mert mikor nyúltam érte lazán húzta arrébb kezét.
-Adj előbb egy csókot. - vigyorgott rám.
-Arra várhatsz. - néztem végig rajta.
-Te meg a nyakláncra. - vont vállat majd készült volna a szürke ajtót rám csukni.

-Bátyámtól kaptam. - néztem rá szomorúan.
-Én meg tőled csókot fogok. - húzott magához, izmos karjaival szorosan ölelt magához.
-Lewis kérlek. - néztem fel rá egyenesen mogyoróbarna szemébe ami vágyakozóan nézet az én szintén barna szemembe.
-Adriana. - mondta ki lágy hanggal a nevem majd közel hajolt hozzám. -Gyönyörű vagy. - húzta mosolyra a száját miközben jobb kezével át karolta a vállam mikor érzékelte hátra léptem egyet, úgy húzott be a házba ami így első szemmel körül nézve sokkal többet ért mint az én részem, nagyobb luxus volt nála bár már csak a neve is többet ér.

-Mit akarsz elérni velem Lewis? - néztem fel rá a férfi napaliában állva.
-Csak ne utálj. - vont vállat és abszurdnak tűnt számomra az tényleg csak ennyit akarjon tőlem.
-Nem mindegy az neked utálak vagy sem? Nem én lennék az egyetlen aki nem kedvel téged. - tártam szét karomat értetlenül.
-Adriana, tudom furcsának tűnik de valami megváltozott mióta megláttalak. Nagyon más vagy nekem mint a többi ember és csak tényleg nem szeretném ha pont te utálnál. - simított végig kezemen miközben beljebb húzott házába egyenesen a nappaliba ahol az én házammal ellentétben neki kandalló volt igaz a nyári forróságban erre nincs szüksége.

-Ha ez boldoggá tesz téged. - ültem le a szürke kanapéjára. -Nem tettél végül is nagy szörnyültséget ellenem, tudod néha bosszantasz, de ettől nem tudlak utálni. - küldtem felé egy biztató mosolyt és tényleg úgy látszott megkönnyebbült a tőlem idősebb brit férfi, és igazából én is úgy kezdett neki mondandójának mint aki épp most készül szerelmet vallani, amit nem szerettem volna pont tőle hallani.

-Akkor lehetünk két szomszéd akik barátok? - pillantott rám érdeklődve hatalmas barna szemével.
-Ja. - bólintottam. -Tudod azért még mindig nem értem egy hétszeres világbajnok forma -1-es pilóta miért utazik egészen Bécsig, hogy aztán ott a szomszédja barátja lehessen. - értetlenkedtem.

-Nem húztál le pénzel, nem kértél autogramot, és egy éjszakát se. Emberként tekintettél rám. - hajtotta le a fejét mint aki saját maga mondandójával feltépte az összes sebét.
-Miért van olyan aki random oda megy hozzád, Lewis Hamilton lefeküdne velem? - kuncogtam fel és mikor a fonott hajú fel nézet rám tudtam, hiba volt ezt a kérdést felteni.
-Van. Főleg a legtöbb jóval fiatalabb mint én. - közölte morogva.
-Ahogy én is, velem még is barátkozol.

-Barátkozok! De semmi mást nem akarok tőled, magam mellett akarlak tudni mint egy igaz barátot. - közölte hangját megemelve. -Tudod mióta a mindenesem aki az edzőm is volt távozott mellőlem úgy érzem minden romba dőlt, ő volt az igaz barátom, a támaszom. Nincs már senki aki meghallgatna hátsó szándék nélkül, a saját főnököm is egy lelkileg instabil és kiszámíthatatlan felelőtlen sztárnak lát.

-Nyugi Lewis. - fogtam rá ökölbe szorult kezére. Nem szerettem volna ha bármi féle őrültséget is művelne.
-És tudod, te tényleg más vagy. Nem szeretném rád hárítani a problémáimat csak tényleg szeretnék barátkozni veled. Te nem árulnál el, és én is itt lennék neked. - erőltetett magára egy mosolyt.

-Szerintem a főnököd aki kiszámíthatatlan és még idegbeteg is. Ijesztő tudd lenni mikor veri az asztalt. - gondolkoztam el és kijelentésemmel sikerült a britet is nevetésre bírni.
-Szóval még is néztél futamon engem? - érdeklődött.
-Sosem állítottam azt, hogy nem. De el kell szomorítsalak nem téged néztelek. - válaszoltam neki.