Money ||Lewis Hamilton||

27

Adriana Ragucci

Sírva ültem a nappaliban magamra húzva egy meleg takarót. Tudtam azt ezt én hibám volt, csak és kizárólag az enyém. Lewis jobbat érdemelne, sokkal jobbat, olyat aki szereti őt és nem veri át. Késő belátni azt mennyire is szeretem a brit férfit, viszont ő nem érdemli meg azt még több fájdalmat okozzak neki.

-Rafi ide tudsz jönni? - suttogtam el csukló hangon a telefonba majd kitört belőlem a sírás. Hiába tett fel kérdéseket a bátyám nem tudtam neki válaszolni. Fájt volna bármit is mondanom neki főleg telefonon keresztül. Tudtam azt azzal, hogy ha ide jön el kell neki mindent mondanom de előbb utóbb így is megtudta volna így inkább előbb tegye ezt. Végül is tudtom azt is ő az egyetlen akihez most fordulhattam. Csak Raphaelre számíthatok most.

Ajtó csalódást hallottam majd Raphael kinyomta a hívást jelezve azt elindult. Én közben tovább sírtam keservesen a bánatom miatt.

Tudtam azt neki is lehet elég baja nélkülem is, de még is csak őt akartam most. Régen is mindig Raphael erős karjai volt a menedék számomra. Bár utóbbi években Raphael is bőven szenvedett igaz erről sose beszélt, de éreztem. Én se akartam tényleg szenvedni, de ha nem tudna erről még jobban csak szenvedne. Raphael számára mindig a család volt az első és mindig egy túlzott védelmező nagy testvér szerepet, de épp ezért szerettem.

Nem tudom mennyi idő telt el, jó pár biztos ugyan is kint már sötét volt mikor nyílt az ajtó és egy ideges Raphael sétált be, haja rendezetlen volt ami nem volt rá jellemző így egyből le lehetett venni azt, hogy sík ideg.

-Adriana mi a baj? - sétál oda hozzám és mikor meg látta a kisírt vörös szemem sokkosan guggolt hozzám.

-Rafi. - szipogtam.

-Ugye mond, hogy nem szívtál semmit? - nézett aggódva és kezemért nyúlt. Érintése forró volt és kis melegségét adott.

-Az egyszer fordult elő. - motyogtam magamra húzva a takarót még jobban ugyan is remegtem. -És amúgy is én most. - csuklott el a hangom és nem bírtam befejezni a mondatot egyszerűen képtelen voltam rá.

-Te most? - barna szeme érdeklődő volt miközben puha ujjaival le törölte a könnyeim az arcomról.

-Én. - suttogtam halkan. -Félek el mondani Raphael. - húztam magam össze, de ő csak a hátamra rakta a kezét.

-Itt vagyok. Bármi is történt kicsim itt vagyok. - simogatta a hátam pont úgy mint régen mikor bárki bántani mert az iskolában.

-Tudod, terhes vagyok. - suttogtam és újra sírni kezdtem a bátyám vállába fúrva a fejem. Raphael nem szólt semmit az információ valószínűleg lesokkolta. De karjai öleltek.

-És ez baj? - szólalt végül meg, tudtam azt ő akart mindig is gyereket és kiváló apuka lesz egyszer most pedig a legkirályabb nagybácsija.

-Csak az apa. - suttogtam megtörten, féltem attól mit reagál.

-Lewis? - tette fel a kérdést.

-Nem. - ráztam a fejem szipogva majd enyhén el húzódva fel néztem rá. -Ígérd meg hogy nem akadsz ki.

-Rendben. - suttogta mire én csak ujjaim tördeltem idegesen.

-Ismered az illetőt. - suttogtam miközben nem mertem a szemébe nézni.

-Rapper? - emelte meg az állam elérve azt rá nézek. Némán bólintottam és arcomon végig folyt újabb könnycsepp. -Adriana egy nevet akarok! - feszült meg a teste.

-John. - suttogtam és itt újra kitört belőlem a zokogás, úgy bújtam hozzá mire ő csak némán ölelt magához a levegőt hangosan beszívta majd ki is fújta. Minden oka meg volt arra ideges legyen.

-Oké. Megoldjuk. - nyögte ki végül.

-Sajnálom Raphael én tényleg sajnálom. - sírtam keservesen. -Én vagyok a legrosszabb testvér tudom.

-Shh ne sírj kicsim. Itt vagyok jó? - simogatta a hátam nyugtatóan. -Itt vagyok ne félj oké? És ne gondolj arra, hogy rossz testvér vagy.

-De ha igaz? Meg se érdemelek Rafi. - törölgettem a könnyeim.

-Bíztál bennem mindig is és még a leghülyébb ötletem után is mellettem maradtál. Most én is itt leszek. Csak kérlek, ne sírj. - suttogta.

-Nem vagy mérges? - testem remeget a sok sírás miatt és szörnyen nézhettem ki, de a bátyámat nem érdekelte ő továbbra is ölelt magához a kanapén ülve.

-Bármit teszel a húgom maradsz és én veled leszek. - nyomot puszit a homlokomra. -Most pedig nyugodj meg a sírás a babának se tesz jót.

-Köszönöm a jelenléted. - lazultam el.

-Mindig kicsim mindig, de tudd ezt Johnnak is el kell mondanod. - ölelt tovább ezúttal már úgy, hogy a takarót is tartotta körülöttem a hideg miatt.

-Segítesz? - néztem szemébe ami most nyugtatott.

-Természetesen, hiszen én leszel a keresztapa. - vigyorgott bátyám mosolya olyan szívmelengető volt.

-Igen te leszel. - súgtam mert ismét a szomszédomra gondoltam.

-Mi a baj? - söpörte ki arcomból a hajam.

-Lewis, vele kéne ezt át élnem. Vele kéne családot alapítanom. - gondoltam vissza a vele töltött időre. -De én még is félre léptem.

-Ki volt mondva az együtt vagytok? - érdeklődött bár nem mintha ez sokat javított volna a helyzeten.

-Nem. De szeretett és én is őt. - el merengtem a férfi olyan szeretett mutatott mint még senki, nem volt hivatalosan kimondva azt együtt vagyunk de érezhető volt az szeretjük egymást, ki mondta azt szeret többször is és én is őt. -Még mindig szerettem.

-Tudod a szerelem nem múlik el rögtön, adj neki időt kicsim. - simogatott tovább nyugtatóan hagyva azt el aludj az ölelésében.

xxx

Azt hiszem ez nehéz rész volt.
Következő alkalommal utolsó rész...