Money ||Lewis Hamilton||

24

Adriana Ragucci

-Raphael hagyj békén. - húzódtam hátrébb tőle mikor szorongatott.

Igazából John tegnap délelőt ment el pontosabban vissza Hamburgba ugyan is a hétvégén vele van a lánya. Lewisról sokat nem tudok egy gyors üzenetet írt amikor megérkezett a futam helyszínére azzal a szavakkal, hogy szurkoljak neki.

-Már meg se ölelhettem a húgomat? - ducizott gyerekesen mostanában egyre többet ölelgetett és hívogatott úgy értem túl magányos és egyedül van amitől fél.

-De. - sóhajtottam miközben hagytam azt le húzzon a kanapéra.

-És milyen egyedül? Ha jól tudom a szomszédod versenyzik? - vonta fel a szemöldökét szokásosan úgy várta a válaszom. És előre tudtam nála nem adhatok rövid válaszokat.

-Megszoktam már, eddig is el voltam nélküle. - hunytam le a szemem, szerencsére ő mit sem tudd arról, hogy John Bécsben járt. Ő mit sem tudod a mi kapcsolatunkról.

-És nem áll szándékodba nézni az időmérőt? - nyúlt a távirányítóért és pár keresgélés után rá rakta a
forma-1-re.

-Attól hogy ismerem nem kell néznem is. - fordítottam el a tekintettem, őszintén a hamburgi férfival töltött nap után nem ment az, hogy őt nézem amint körbe körbe megy.

-Mi van veled? - ült fel rendesen és kérdően nézett rám. -Na most áruld el mi van közted és ő között! - tekintette egyértelműen jelezte, hogy válaszokat vár.

-Ez bonyolult. - néztem el róla zavartan, féltem még ha tudtam azt ő segíthet is.

-Elég idős vagyok ahhoz megértsem a bonyolult dolgokat. - morogta miközben a karomért nyúlt.

-Raphael. - suttogtam.

-Szeretném ha rám néznél mikor velem beszélsz. - utáltam benne azt, hogy mindent tudni akar és amit ő akar az úgy is lesz.

-Mi vagy te az apám?! - kérdeztem feszülten, de rá kellet jöjjek ez nem volt jó megoldás.

-Nem, de kurvára többet törődtem veled mint apánk! Én voltam az aki vigasztalt és aki védelmezett, azt hittem ennyit megérdemlek. - morogta idegesen miközben fel állt feszülten. Láttam ahogy izmai meg feszülnek.

-Raphael elrontottam. - suttogtam halkan össze húzva magam. -Mindent.

Hallottam ahogy ki fújta a levegőt majd fölém hajolt kitárt karokkal.
-Mond el a bátyuskádnak mi történt? És segítek, ígérem.
-suttogta az arcomra, bele nézve barna szemébe melegségét láttam és azt a bizalmat amit csak ő tudott nyújtani.

-Lewissal én nem saját akaratomból kezdte kavarni. - hagytam itt félbe suttogva a mondatot.

-Adriana mibe mentél bele? - nyúlt a kezemért mire megremegtem. -Nem ítéltek el semmiért ezt te is tudod.

-Megkereset Toto Wolff és azt mondta ha jó kedvre derítem Lewis és játszom a barátnőjét jelentős összeget fizet nekem. - kezdtem el magyarázni érezve magamon Raphael ideges barna tekintetét. -Direkt megbeszéltük azt, hogy nehezen adom be neki a derekam és így nem feltűnő az egész, hanem hiteles az belé szerettem.

-Adriana, nem vagy normális! - kiáltott fel Raphael és tudtam azt igaza van, de ő ezt nem érheti meg teljesen.

-Tudom. De időközben több lett nekem, törődött velem. - motyogtam miközben szemeimbe már könnyek gyűltek.

-Igen, de te azért szépen át verted és játszottál vele. - mondta ki azt ami igaz volt, de így hallva fájt.

-Én nem akartam, tényleg. - suttogtam miközben fel zokogtam.

-Ez az amit te sose fogsz felfogni Adriana, mikor híres vagy én mindenki csak a hírnevedet akarja és azt az átkozott bankszámládat! - kiáltotta fel dühösen és itt tudtam erre már nem vonatkozik mikor azt mondj nem ítél el semmiért.

Könnyeimet töröltettem miközben Raphael fölöttem állt tekintette össze szűkült.

-Nem így akartam csak te ezt nem érted. - nyögtem ki nagy nehezen a sírástól.

-Miért ne érteném? - feszült meg még jobban.

-Mert híres vagy Raphael, te mindent megkaptál amire vágytál, hírnév, pénz és siker. - mély levegőt vettem. -Fogalmad sincsen milyen érzés anya mindig csak téged dicsért, mindig csak rád volt büszke! Miután el mentél Berlinbe azután is csak azt hajtogatta egy zseni a fia aztán valóra váltottad anya álmait még én semmit nem tudtam neki adni. Én ugyan úgy csak egy elveszett gyerek voltam Bécs utcáin. - fújtam ki a levegőt sírva.

-Adriana. - suttogta halkan a nevem.

-Olyan szép pénz összeget kaptam amivel saját erőmből is el tudtam volna magam tartani és ez vonzott, hogy bizonyítjak egyedül is tudok boldogulni. - folytattam megtörten és ekkor már Raphael is ellém volt guggolva. -Nem akartam mindenben rád támaszkodni akartam érezni azt én is sikeres vagyok. - temettem arcom kezeimbe.

-Adriana kicsim. - húzott magához Raphael. -Sajnálom én nem tudtam azt hogyan érzel. Miért nem beszéltünk erről soha? - simogatta a hátam meleg kezeivel.

-Mert büszke voltam rád, mindennek ellenére én voltam rád a legbüszkébb - suttogtam szipogva.

-Azt hiszem nem voltam túl jó testvér. - szorított a mellkasához.

-Nem igaz, te vagy a legjobb testvér. - néztem fel rá hagyva azt letörölje a könnyeim.

-De nem kellet volna hagynom azt a családunkban legyenek ekkora különbségek csak mert ismeri a világ a nevemet. Testvérek vagyunk ugyan anyit érünk! - lehelt csókot a homlokomra. -És ne haragudj amiért mérges lettem, te és a családunk a legfontosabb nekem. - ölelt szorosabban és újra sikerült megnyugtatnia miközben éreztem védelmező karjait magam körül azokat a karokat amikkel a bátyám mindenáron megvédne engem bárkitől.

-Szeretlek bátyus. - súgtam halkan.

-Én is pici húgom. - hallottam még ezeket miután el nyomott az álom a kimerültség miatt bátyám Raphael karjaiba.