Gyönyör

[ HARMINCADIK RÉSZ ]

Mikor felkeltem, egy kórteremben találtam magamat. A kezem infúzióra volt kötve, én pedig nem a megszokott ruháimban voltam.

Az ágyam melletti székben megpillantottam Mr. Blacket. Először azt sem értettem, hogy miért kerültem ide, de aztán pillanatokon belül elém tárultak a pillanatképek a kórházba kerülésem előtt.

Véget akartam vetni az életemnek. Egyszerűen nem láttam már értelmét tovább.

A szüleim állandóan azt éreztették velem, hogy nem érek semmit. Bármit tettem abban a hibát keresték.

Ian pedig a legnagyobb csalódást okozta számomra. Azt hittem, hogy ő egy nagyszerű ember, és sokáig együtt fogunk még maradni, de időközben csak megmutatta az igazi énjét.

A "barátaimban" sem mertem megbízni, elmondani nekik, hogy mi zajlott bennem. Féltem, hogy elítéltek volna.

Az egyetlen igaz barátom Robin volt, de ő tőle elszakítottak a szüleim, ahogyan Mr. Blacktől is.

Lehet, hogy nem volt erkölcsös a kapcsolatunk, de mégis fájt az, hogy el sem köszönhettünk egymástól.

S hiába találkoztunk újból, tudtam, hogy a kapcsolatunkat nem kezdhettük volna újra.

Kilátástalannak éreztem az egész életemet. Egyedül voltam a nagyvilágban, és nem láttam értelmét semminek sem.

Azt hittem, ha meghalok, akkor minden megoldódik.

De Mr. Black megmentett. Nem tudtam, hogy mit érezzek.

Megakartam halni, de mégis jól esett, hogy Ő megmentett engemet.

Mikor a férfi meglátta, hogy felébredtem, rögtön felállt és a kezemhez nyúlt.

- Charlotte, mégis miért tetted ezt? - kérdezte aggódva.

Őszintének láttam őt. Nagyon megviseltnek tűnt.

- Tudod jól, hogy miért. Egyszerűen mindenért. Ezt láttam megoldásnak az adott pillanatban.

- De tudod, hogy rám mindig számíthattál volna. Én nagyon szeretlek téged, és sosem akarlak elveszíteni tégedet. - puszilta meg az arcomat.

Nem tudtam, hogy mit is mondhattam volna. Nem gondoltam át, hogy mit is teszek, mikor felvágtam az ereimet.

Azt hittem senkinek sem fogok hiányozni, és csak lehullik a teher mindenki válláról az én halálommal.

Mr. Black mégis a megmentésemre sietett. Nem akart elveszíteni engemet.

Csak néztem a férfire, aki könnyekkel a szemében kémlelte az arcomat. 

Nem szóltunk semmit, csak néztünk egymásra. Nem tudtam, hogy mit kellett volna mondanom. Megkellett volna köszönnöm, hogy megmentett? Vagy bocsánatot kérni, amiért megijesztettem őt?

Jobbnak találtam, ha inkább ki se nyitom a számat.

A csendet az ajtó nyitodása törte meg. Mindketten oda kaptunk a tekintetünket, ahol Robint pillantottuk meg, aki nem volt egyedül.

Mellette volt Diego, Amanda, Freya és Jeremiah is. Nem akartam hinni a szememnek.

Az említett személyek odasétáltak az ágyamhoz, és Robin rögtön megölelt engemet.

- Tudod, hogy mennyire megrémisztettél minket? Ha meghaltál volna, azt nem tudtuk volna feldolgozni.  - mondta.

- Erre nem tudom, hogy mit mondhatnák.

- Nem is kell semmit sem mondanod. Örülünk, hogy még mindig velünk vagy. - mosolyodott el halványan Amanda.

- Sajnáljuk, hogy elváltak az útjaink, de többé a távolság nem állhat az utunkba. - mondta Amanda.