GENESIS - isten eledele

19.

Akadnak olyan titkok, amelyek nem hagyják magukat elmondani.

- Edgar Allan Poe

•

És Felix zuhant, zuhant tehetetlenül a végeláthatatlan mélységbe. Szemei előtt megelevenedtek képek a fontos, féltve őrzött emlékeiből, de a folyamatosan pergő emlékek hirtelen megálltak egyetlen napnál.

A nap amikor először találkozott Hyunjinnal. Ő maga sem értette hogy miért pont Hyunjin jelent meg előtte, de különös módon megnyugtatta. Lehunyta a szemét és hagyta hogy zuhanjon tovább, a nagy semmibe.

•

- Felix...Felix!

A lány barna haja lágyan omlott vállaira miközben az ölében fekvő eszméletlen Felixet próbálta ébresztgetni. Óvatosan végigsimított szeplős arcán, és játékosan piszkálni kezdte a szőke tincseket, amire Felix végre megmoccant.

Hatalmasat ásított, majd végre fel is ült, a szemét dörzsölve. Próbálta kinyitni a szemét de csak hunyorgott az erős napfényben, ami hirtelen érte a hosszú és sötét zuhanás után.

- Mi ez a hely...? - fordult körbe mikor végre megszokta a világosságot. A lány kedvesen elmosolyodott.

Egy virágos mező közepén ültek, egy terebélyes lombú öreg diófa alatt. Körülöttük karmazsinvörös pipacsok sütkéreztek a meleg fényben, a piros virágok vércseppekként szórták tele az egész teret.

Felix ámulva nézte a pipacsokat, amelyek az anyja és az ő kedvenc virágai voltak mindig is. Nem tudta hol van, hogy hogyan került oda, de furcsa módon nem érzett se félelmet, se honvágyat.

Elvégre miért is lenne honvágya?

Nincs otthona.

Egyáltalán mi az az otthon?

Soha, sehol nem érezte magát otthon.

De most mégis nyugalom lengte körül, amit utoljára talán akkor érzett mikor Jeongin karjaiban pihent, hónapokkal ezelőtt...

- Na, csakhogy felébredt végre! - horkantott valaki a fa mellől, árnyékba burkolózva.

Felix összerezzent hirtelenjében, olyannyira elmerült a tájban hogy fel se tűnt neki a fatörzsnek támaszkodó férfi.

Amaz leengedte a maga font karjait, és lábával ellökte magát a fától hogy közelebbről is szemügyre vehesse a szőkét, aki ugyan felvont szemöldökkel figyelt, különös módon nem érzett félelmet. Habár minden oka meg lett volna rá, és senki sem hibáztatta volna érte.

Harmincas éveiben járó férfinak nézett ki, fekete haja kócosan díszelgett a fején. Arcát egy hatalmas heg szelte át, tekintete puszta gyűlöletet sugárzott. Sötét szemei parázslottak, lerítt róla hogy bármikor képes robbanni ha kell.

És mégis...nem volt fenyegető. Mintha Felix képes lett volna kontrollálni, pedig fogalma sem volt róla hogy kik lehetnek ezek a különös figurák. Ismeretlenek voltak, mégis olyan ismerősek.

- Ne legyél vele ilyen, Blade~ - szólt közbe lágy, nyugtató hangján a lány is.

A férfi, ezek szerint Blade, felsóhajtott és inkább elengedte a dolgot. Pedig vissza akart szólni valamit, mégsem tette.

Talán pont Felix jelenléte miatt.

- Aish, tök mindegy. Inkább világosítsd már fel, Olivia mert ez azt se tudja hol a picsába van.