GENESIS - isten eledele

24.

You can easily return to the past, but no one is there anymore.

•

Han a szokásos helyén, a fekete szobában tevékenykedett magában dúdolgatva. Éppen az egyik újonnan hozott hullát helyezte el a fal mentén, amikor hirtelen megállt mozdulataiban. Felnézett, de a sötét tér teljesen üresnek tűnt.

Halvány mosolyra húzta ajkait, és visszafordult a holttesthez, amit az imént akasztott fel a bokájánal fogva. Valami hideg fuvallat futkosott végig a vállain, majd a gerincén, amire halkan elnevette magát.

- Micsoda meglepetés! - kiáltott fel, ami visszhangzott a végtelennek tűnő sötétségben. Han színpadiasan felsóhajtott, és a falnak dőlve lehunyta barna szemeit.

- Nem értem hogy miért kell mindig hangtalanul közlekedned, nem vagy te macska! Faszért lopakodsz folyton! - panaszolta a sötétségnek.

De válasz nem jött. Han ellökte magát, és tett pár tétova lépést előre, lusta volt felkapcsolni a többi lámpát. Soha nem félt a sötétségtől, neki ez otthonos környezet volt. A sötétben érezte magát boldognak.

- Eh. - húzta el a száját - Valóban kattos vagyok. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy...

Egy hideg kéz tapadt a szájára, beléfolytva a szót. A kéz párja pedig, Han derekát ölelte át, közel húzva őt ezzel a kar tulajdonosához. Valaki a nyakára lehelt, amitől libabőrös lett.

- Dehogy, valóban én vagyok az. - susogta a váratlan vendég. A mókusfiú megkönnyebülten sóhajtott.

- Esküszöm csomót kötök a farkadra, kibaszottul munkába vagyunk! - lépett el tőle Han, szigorú ábrázattal.

- Ugyan mióta érdekelnek téged a szabályok, Hannie? - húzta féloldalas mosolyra ajkait az idősebb - De egyébként is, én vagyok a főnököd.

- Chan a főnököm! - helyesbített Han. Minho legyintett.

- Ja, én meg az ő főnöke. Tehát miről is beszélünk?

Han elhúzta a száját, be kellett ismernie hogy a másiknak nagyon is igaza van. Minho halk nevetéssel felsimított Han arcára, és egy apró csókot nyomott az ajkaira.

- Itt nem kéne... - motyogta Han, persze hasztalan. A következő pillanatban már Minho ölében találta magát, aki a boncasztalra ülve magához húzta a kicsit.

- Miért ne? Félsz hogy valaki meglát? - kacagott, és belemarkolt Han félgömbjeibe. Válaszul egy halk nyikkanást kapott.

- Dehogyis, csak... Valami nincs rendben. - méregette Minho arckifejezését.

Amaz hosszú másodpercekig hallgatott, és végre ledobta magáról azt a bizonyos álarcot, ami mögé aggodalmát és az emberi énjét rejtette.

- Semmi sincs rendben, Hannie! - nézett fel a plafonra gondterhelten - Kurvára én vagyok a felelős Felixért, hiszen az öcsém!

Han csendben átölelte Minhot. Állát az idősebbik vállára helyezte, és óvatosan simogatta a hátát nyugtatásképp. Jobb ha lehiggad még azelőtt hogy feldühödne.