GENESIS - isten eledele

26.

Nobody dies a virgin. Life fucks us all.

- Kurt Cobain

•

- Mire vársz Yongbok? - kérdezte nyugodt hangon a nő. Lehajolt a remegő fiúcskához, és a csepp vállára helyezte a kezét biztatásképpen. Yongbok megdermedt.

Az anya megszorította a vállát, és biztatóan szólt hozzá.

- Bokie drágám, tudod mi a teendő. Anyu és Apu kedvéért.

"Anyu és Apu kedvéért." - visszhangzott az akkor csak 5 éves gyerek fejében. Aznap volt a szülinapja. De más gyerekekkel ellentétben - akiket a tévében látott - ő nem kapott tortát, ajándékokat. A Lee családban ez nem volt szokás. Amint valaki betöltötte az ötödik életévét, számára megnyílt a pokol legsötétebb bugyra, hogy elnyelje.

Most egy szárnyaszegett, fehér galambot tartott a kezében, ami kétségbeesetten vágyott a szabadságra. A fiú sírt ahogyan kezében tartotta a vergődő állatot. De valamiért, - talán az őt kiváncsian fürkésző vörös hajú nő miatt - képtelen volt lazítani a szorításán. Helyette csak egyre jobban és jobban markolta a madár nyakát, mint aki kapaszkodni próbált belé.

- Bokie, kezd fogyni anyu türelme. - szólalt meg az anyja enyhe éllel. - Minho is megtudta csinálni, mire vársz még?

De Yongbok mégjobban rákezdett. Patakokban folytak a könnyei, látása pedig elhomályosodott. Folyamatosan rázta a fejét, és csak egyetlen szót ismételgetett magában folyamatosan.

"Nem."

Kapaszkodott a szegény madárkába, ami egykor szabadon szárnyalt az égen, de aztán a semmiből lezuhant és többé képtelen volt újra felszállni. Yongbok nem igazán tudta mi a helyes, és mi nem: a Lee házaspár elzárta őt és a bátyját is a külvilágtól. De akkor és ott, az ötödik születésnapján tudta hogy ez nem helyes.

Ölni nem helyes.

De hát az anyja kérte rá! Az anyja, aki életet adott neki. Ha ezt megteszi, akkor végre büszke lehet rá.

Ölni akkor sem helyes.

Nem tudta, mit tegyen. Zúgott a füle, fejében egymást kergették az ellentétes gondolatok, úgy érezte hogy zuhan. Zuhan a mélybe, a pokol legsötétebb bugyraiba, amit már előre kibéreltek neki. A mélybe, ahol maga az ördög várja tárt karokkal.

Küzdött magával, de mindeközben a szorítása a galamb nyaka körül egyre erősebb lett. Menekülni próbált, csapkodta a még ép szárnyát, karmolt, ficánkolt, aztán hirtelen nem elernyedt. Többet nem mozdult. De a fiú továbbra sem engedte el, csak zokogott és közben tovább markolta a tetemet, észre sem vette hogy az már kimúlt.

- Jól van, ügyes vagy fiam! - tapsolta meg boldogan az anya. Kinyúlt előre, hogy elvegye a madarat a fiúcskától, de ő nem eresztett.

- Ugyan Bokie, mostmár elengedheted. - mondta.

De Yongbok nem engedett. Aztán valami eltört benne, és abbahagyta a sírást. Szipogott, de kifejezéstelen arccal nézett a döglött állatra, majd elengedte. Az anyja boldogan kapta fel az ölébe, és folyamatosan dícsérte őt, de ebből a fiú semmit nem értett. Nem is akarta érteni. Valami egészen biztosan elveszett, de nem csak a szerencsétlen galamb.