GENESIS - isten eledele

28.

A vég benne volt már a kezdetben.

- George Orwell

•

Hyunjin csak meredten bámult maga elé, próbálva feldolgozni az imént hallottakat. Összeállt a kép. Felix most a könnyeit törölgetve bújt az idősebbik nyakába, vigaszra vágyva.

- Mostmár értem. - mormogta.

Felix ugyan csak homályos darabokban tudta felidézni múltját, mégis elég volt ahhoz hogy meglegyen az a bizonyos kirakós. És Hyunjin, ahogy ott ült a kanapén, Felix szőke haját cirógatva, döntésre jutott.

- Meg fogunk szökni. Kijuttatlak innen. - mondta halkan, határozott hangon. - Csak még ki kell találnom, hogyan...

- Nem kell... - motyogta alig érthetően Felix - Felesleges. Már hozzászoktam. Egy szörnyeteg vagyok Hyunjin, én nekem már teljesen mindegy.

- Csak egy ártatlan kisgyerek voltál! - Felix lassan felemelte a fejét, és tekintetét Hyunjinéba véste.

- Mi mind azok voltunk, Hyun. De Istennek más tervei voltak velünk. Mi vagyunk a csőcselék, mert nélkülünk már nem is lenne olyan mulatságos az élet. Elhitetik velünk hogy mi is fontosak vagyunk, aztán...

- Aztán végig csak eszközként funkcionálunk számukra. - sóhajtott Hyunjin. Felnézett a plafonra. Ő is, és Felix is ugyanarra gondoltak. God's Menu, Tower Of God.

Bahng Christopher Chan, Mr. Kang.

Hyunjinnak volt egy gyanúja, hogy azok ketten összefogtak a háttérben. Hiszen, ha Kang elérné a célját, és irányíthatná Koreát, akkor Chan szépen kiterjeszthetné a kis földalatti szervezetét, és Dél-Korea legnagyobb alvilági vezetőjévé válhatna. Mindketten jól járnának, nem?  Aztán szépen eltűntetné a vén disznót, és ki tudja mik történnének az országban azután.

Mindenesetre, az étterem és benne a dolgozók kulcsfontosságú szerepet játszanak ebben. Különösen a bál. Felix, Jeongin, Han, Changbin, San, Wooyoung, mindenki...mindenki csak egy bábu, Chan és az öreg Kang sakktábláján.

- Hogy is mondta Orwell? - jutott hirtelen Hyunjin eszébe. Felix fáradtan, felvont szemöldökkel meredt rá. - Tudod, az Állatfarmban!

- Minden állat egyenlő... - idézte fel Felix - De néhány állat egyenlőbb a többinél. Vagy mi. De ez hogy jön ide?

- Felix, mi vagyunk az állatok. Ők pedig az egyenlőbbek.

Csend. Felix nem válaszolt. Egy nehéz sóhaj kíséretében dőlt vissza Hyunjin vállára.

- Mennyivel egyszerűbb lenne ha csak megölném magam.

- Hiszen tudod hogy bármikor megteheted. - mondta értetlenül Hyunjin. Felix ekkor felnézett rá.

- Nem hagylak itt. Addig nem amíg nem leszünk szabadok. - válaszolt csöndesen, Hyunjin szemeit fürkészve. A szavai visszhangzottak a másik fejében, olyan érzést keltve benne amit korábban még soha nem tapasztalt. A gyomra mintha 20 emeletet zuhant volna a semmiből, és kellemes melegség öntötte el a szívét.

- Szeretlek, Lee Felix. - bökte ki hirtelen azt, ami már jó ideje a nyelve hegyén ült, és várta a megfelelő pillanatot. Felix meghökkent egy pillanatra.