[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

III/IV.

Nicolas

szeptember 4.

Nem szólt hozzám mióta kijöttünk a Margitszigetre levegőzni. A lábait nézi, belerúg néha egy-egy elszáradt falevélbe, de nem pillant fel a tájra vagy rám.

Megszakad a szívem érte. Nem ezt érdemli. Boldognak kellene lennie azok után, amin keresztül ment, nem így kellene végeznie.

Hallani azt, amit Kornélnak mondott kiábrándító volt. Azt hittem, felhőtlen a kapcsolatuk, ehhez képest világossá vált, hogy nekik is vannak töréseik.

Előveszi a telefonját, keresgélni kezd benne. Megnyomja a hívás gombot, majd a füléhez teszi.

– Jó napot kívánok, Vaskovits Izabella vagyok, Hajdú doktornővel szeretnék beszélni. Igen, köszönöm. – Egy kicsit vár, a körmét nézegeti, de továbbra is lassú tempóban masírozunk. – Szia, Rita. Izabella vagyok. Igen... Volt ma reggel egy pozitív tesztem. Lehet, hogy túl korai, és semmi nem látszik még az ultrahangon, de mióta nem szedem a fogamzásgátlót, nem volt menzeszem. Rá tudnál nézni? Igazán hálás lennék. Tizenöt harminc? Jó lesz. Köszönöm, délután találkozunk.

Leül egy padra, és én is helyet foglalok mellette. Nagyot fúj, az ég felé emeli az arcát.

– Nem akarom, hogy Kornél szomorú legyen miattam, és hiányozzak neki. Ha elvetetem a babát, gyűlölni fog, de ez az egyetlen lehetőség arra, hogy meggyűlöljön, és már többé ne akarjon velem lenni – mondja becsukott szemmel. Mintha villám csapna belém, amikor felfogom, mit is mondott. Biztos, hogy nem, nem fogom hagyni.

– Ha kell, egy székhez foglak lekötözni, de nincs az az Isten, hogy hagyjam elvetetni a babádat – szólok kemény hangon. – Az a gyerek nem hibás, Izabella, nem foszthatod meg az élettől csak azért, mert Kornél hibázott.

– Általában a feministák férfiuralomról meg a nők elnyomásáról beszélnek, de arról elfelejtenek szólni, hogy a nőknek sokkal gyilkosabb fegyvereik vannak. Ők rendelkeznek például azzal a választási lehetőséggel, hogy megszülnek-e egy gyereket vagy sem. Az apáknak ilyen értelemben nincs szavuk. A nők például nálunk törvényesen ölhetnek embriókat, ez az ő kardjuk. De én bizonyára túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ezt a kardot felemeljem – suttogja. – Egész életemben anya akartam lenni, olyan szerető anya, amilyen nekem nem volt, és Kornél is egész életében apa akart lenni, olyan szerető apa, amilyen neki nem volt. Soha nem áldoznám fel a babámat semmiért, és Kornélnak sem tudnék soha olyan fájdalmat okozni, mint a gyereke elvesztése. Gyűlölnöm kéne őt, de erre képtelen vagyok. Ő adta nekem ezt a babát, és azzal, hogy ő van, mások lettek a prioritások. Eddig Kornél volt a legfontosabb, de most már ez a gyerek az első. És akármennyire is borzasztó ez a helyzet, tudom, hogy Kornél mellett jó helye lesz. Tudom, hogy őt képes lesz önzés nélkül szeretni.

– Kornél nem fogja kibírni nélküled. Nem azért csinálta azt, amit, mert nem szeret, vagy mert már nem ugyanarra a nőre néz, mint régen, hanem mert sokkal jobban akart szeretni, mint amire képes. Folyamatos megfelelési kényszere volt melletted, azt akarta, hogy érezd, mennyire szeret. Hibázott, de nem akar elveszíteni – mondom a szemébe.

Nem fogom hagyni, hogy Izabella elhagyja Kornélt. Talán csak magamat és Emíliát féltem, de egyértelmű, hogyha ők ketten befejezik a kapcsolatukat, akkor négyünket löknek a mészárszékbe. Ám, míg ők együtt vannak, míg négyen egy közös nyelvet beszélünk, és egy oldalon játszunk, addig van esélyünk a szabadulásra. Külön-külön viszont nincs.

– Ahogy te is mondtad, azért akarta a babát, hogy bebizonyítsa, hogy jó apa, hogy jó férj, nem olyan, mint az apja vagy a testvére.

– Tudom. De tehet az a dolog igazán boldoggá, amit mások eltiprásával szereztél meg?