[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

X/IV.

Nicolas

 
október 20.

– Ő Emma? – kérdezi Ella, amikor az ebédlőasztalomnál ülve a fényképes albumomat nézi. Van egy tisztított változata is a fotóimnak, amik nem tartalmazzák az Izabella-korszakom képeit; ezt kapta meg Ella.

– Igen – bólintok. – Azt hiszem, van olyan kép is, amelyiken Áron is rajta van.

– Nagyon szép lány, hasonlít az anyukátokra. Az anyukád is nagyon szép.

– Igen, az – bólintok.

Azért vagyunk most itt, a debreceni lakásomban kettesben, mert ma Izabelláék elmentek az ügyészségre, és átadták azokat az információkat, amiket sikerült összegyűjtenünk András ellen. Az én ötletem volt, hogy idehozzam Ellát, egyrészt azért, hogy mi ketten elbújhassunk András esetleges bérencei elől, másrészt, hogy Ellának ne kelljen végignéznie otthon, ahogy az apját bilincsben elszállítják a kommandósok. Lius beleegyezett, és Ellának sem volt ellenvetése, mert szeret velem lenni. Én is szeretem őt, és most kicsit olyan, mintha a saját lányommal lenne közös programom. Voltunk állatkertben, vásároltunk is, és most vacsorát főzök neki, hogy mielőtt kipurcanhatna a fárasztó nap után, megtömhesse a hasát.

Szigorúan francia vacsorát kért, azt mondta, legyen a kedvencem, és úgy készítsem, ahogy nálunk, Marseille-ben szokás. Tartiflette-re esett a választásom, eredeti reblochon sajttal. Nem tudtam, hogy lehet itt ilyet kapni, de amint megláttam a boltban, tudtam, hogy ezt kell elkészítenem Ellának. A tartiflette egy rusztikus rakott krumpli, kicsit másabb, mint a magyar. Az Alpokban a legnépszerűbb, de a provence-iak is szeretik. Hagymásan, tejszínesen készül, én szalonnát is szoktam beletenni meg fehérbort, de az alkohol ezúttal kimaradt.

– Ő kicsoda? – kérdezi, és a ficsúrra mutat egy családi kép bal szélén.

– Camille, ő az öcsém – felelem.

– Nicolas, soha nem mondtad, hogy van egy öcséd! – kiált rám Ella. Erre mondjuk számíthattam volna, amikor odaadtam a képeket.

Tényleg nem mondtam, hogy van egy öcsém, akit Camille-nak hívnak, mert az már igazán érdekes egybeesés lett volna, hogy jó barátságban vagyok Éloïse Perier-vel, akinek van egy Emma nevű lánya, meg egy Camille nevű fia, meg van egy eltitkolt gyereke. És vagyok én, aki jóba van a Perier családdal, és van egy Emma nevű húgom meg egy Camille nevű öcsém, de anyám meg apám nincs.

– Nem vagyunk annyira jó viszonyban, hogy meg kellett volna említenem – felelem végül kimérten. – Emmával nagyon szeretjük egymást, de Camille kicsit más, mint mi.

– Ha nekem lenne egy öcsém, soha nem veszekednék vele. Nagyon szeretném és vigyáznék rá – mondja vágyakozó hangon.

– Van, akire nem lehet vigyázni, Ella – suttogom. Ella erre lepattan a székről, és odajön hozzám. Átöleli a derekamat, és a gyomorszájamhoz hajtja a fejét.

– Én azt akarom, hogy örökké vigyázz rám – motyogja hasamba. Meghatódom attól a szeretettől, amit irántam érez. Akarom őt lányomnak, akarom őt és akarom az anyukáját családomnak, de tudom, hogy nem lehetnek az enyéim. Ha András börtönbe jut, ők szabadok lesznek, de az én lelkem továbbra is fogoly marad. Döntenem kell majd, hogy képes vagyok-e tovább élni hazugságban, vagy elmondom az igazat, és felfedem magam mindenki előtt. Tudom, hogy az utóbbi volna a helyes döntés, de azt is, hogy csak Emília mellett lennék képes valaha boldog lenni.

– De akkor te is vigyázz rám, ha majd vénember leszek – felelem mosolyogva. Felemelem Ellát, hogy megpuszilhassam, és ő is cuppanós puszit ad az arcomra. – Kész van a kaja, akár ehetnénk is, nem gondolod?