[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

VI/I.

Izabella

 

szeptember 19.

Ma reggel egy két és fél órás kihallgatás után hazaengedtek a kórházból. Tamással jöttem, szorosan követtek minket a civilautós rendőrök is. Legjobb tudásunk szerint nem került nyilvánosság elé, hogy elhagytam a kórházat. Nagyon figyeltek arra, hogy minél kevesebb információ szivárogjon ki a dögkeselyű firkászok számára. Minden egyes lap velünk van tele. Azzal, hogy megpróbáltak megölni. Magamtól is gondolhattam volna, de Tamás ezt közölte velem, ahogyan azt is, hogy elveszi a telefonomat, és csak akkor adja oda, ha hívásom van. Kornél nem akarja, hogy a híreket vagy alattuk a kommenteket olvassam, amikben mocskolnak, ezért megkérte Tamást, hogy tulajdonítsa el tőlem a telefonom, és ne engedjen tévé és internet közelbe.

És hogy én hogyan viszonyultam ehhez? Hát, mintha legalább is kihúzták volna az egyik fogamat. Tudom, hogy Kornél meg akar védeni, de azt hiszem, elég mocskolást olvastam már magamról, még kétszer annyi már nem érintene mélyen.

Áldozattá vált a gyilkos. Kétszer próbálták megölni a meglőtt író gyilkossággal vádolt feleségét – bizonyára ezt írhatták a szalagcímekbe. Sőt, talán már azt is tudják, hogy babát várok.

Nicolas megmentette az életünket, és ezt nem tudom neki eléggé meghálálni. Még a vérét is nekem adta. Nem vicceltem, amikor azt mondtam neki tegnap, hogy a húgának érzem magam. Ő a harmadik ember, akit a legjobban szeretek: Az első a babám, a második Kornél, és Nicolas a harmadik.

Vele aludtam éjjel. Habár az mondta, végig ébren lesz, és figyel rám, én ezt nem engedhettem. Aggódtam, mit szól majd Kornél, de reménykedtem abban, hogy nem fog haragudni. Teljes mértékben felöltözve aludtunk egymás mellett, mindössze annyi történt, hogy Nicolas vállán tartottam a fejem, ő pedig átölelt. Nyugodtan pihentem, nem volt rémálmom, bár az is igaz, hogy kaptam nyugtatót.

Reggel, mikor felébredtem, az volt az első dolgom, hogy beszámoljak Kornélnak az éjszakámról, de ő kedves volt, és csak annyit mondott, tudja, hogy Nicolas a legjobb barátom, és ő is Emília mellett aludt, nincs ezzel baj. Nem úgy, mint a karommal. Rettenetes fájdalmaim vannak, de még így is hálásnak kell lennem, mert nem bénultam le. A sebészek szerint teljesen rendbe fogok jönni, csak heg fog maradni. Néhány milliméter hiányzott csupán, hogy átvágja Szemere doktor a felkari idegfonatomat. Azt mondták, szerencsés vagyok, én meg azt, hogy még van esélyem arra, hogy egy börtöncellában halok meg negyven év múlva. Ezen mind keserűen nevettünk. Azért azt hiszem, hogy ők nem hisznek az ellenem felhozott vádaknak. Lehet, hogy csak a szakmai szolidaritás miatt, lehet, hogy csak a pár szónyi interakció miatt, amit váltottunk. Vagy egyáltalán nem kedveltek meg, csak ők is értik, hogy egy orvos sem olyan idióta, hogy ha meg akar ölni valakit, azt ciánnal tegye.

– Nem vagy éhes? – kérdezi Tamás felpillantva a laptopjáról. Egész nap itt volt velem, de már vagy két órája hozzám se szólt. Ő dolgozott, én meg Kathy Reichs Temperance Brennan-sorozatának a harmadik kötetét olvastam, mert szeretem, és mert a Dr. Csontnak is nagy rajongója vagyok. – Ha szeretnéd, főzök neked valamit.

– Ne légy velem kedves kötelességből! – morgom, de talán túl bunkóra sikerül, és ezt mindketten érezzük. – Csak nem akarom, hogy sajnáljatok – suttogom.

– Ezért hallgattad el? – kérdezi. De összevonom a szemöldököm, nem értem, mire céloz. – Hogy megerőszakolt a fiú, akit szerettél.

Hosszan hallgatok. Végül is Tamás kérdésére a válasz lehetne egy egyszerű igen is, de szerintem ennél azért sokkal összetettebb a dolog. Nem akartam, hogy sajnáljanak, ugyanakkor attól is féltem, hogy engem fognak hibáztatni. Mert nagyon jellemző még manapság is, hogy az áldozatot veszik elő, amikor kapcsolati erőszak történik. Főleg, ha a bántalmazót a külvilág kedves, jóravaló emberként ismeri. Balázst mindenki szerette. Tudták, hogy a legyet is röptében alkat, de soha senki nem képzelte volna róla, hogy valaha képes lenne droghoz nyúlni, és ebből adódóan erőszakos lenne. Én sem. Éppen ezért első körben magamban kerestem a hibát. Azon gondolkodtam, mit tettem ellene, ami ilyenné tette őt, mi volt az a momentum, amikor teljesen elborult az agya miattam. Évekbe telt mire sikerült elfogadnom azt, hogy ahogyan a többi áldozat, én sem vagyok hibás.