[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

XII/IV.

Nicolas

 
október 26.

Végül én csináltam meg a vacsorát, egyedül. Emília Izabellával kint maradt beszélgetni, Kornél meg nem is tudom, mit csinált pontosan másfél órán keresztül, de hogy nem leveleket olvasott, az is biztos. Végül is mindegy, mert ez idő alatt nekem is volt lehetőségem gondolkodni. Utólag örülök, hogy Lius meggondolta magát, és inkább nem akart velem szexelni a konyhában. Ha megtettük volna, képtelen lennék tartani magam a korábbi tervemhez, hogy színt vallok mindannyiuk előtt. Így csak még biztosabbá vált számomra, hogy igenis ez a helyes döntés: nem hazudni tovább.

Csendben ettük meg a csirkepaprikást. Megdicsértek, hogy jól főzök, de szinte alig szóltunk egymáshoz. Körül lebegett minket a feszültséggel teli levegő. Őrültség, de úgy éreztem, Izabella vált köztünk a legnyugodtabbá. Jót tett neki a levegő, vagy az Emíliával való beszélgetés. Azt hiszem, minden rosszat elengedett, és sokat evett. Kétszer is szedett, azt mondta, hálás a babája, és ő is hálás az ilyen jó magyar kajákért. Újra érzi az ízeket. És újra érzi Istent. Még asztali áldást is mondott egy Istenhez, aki nem keresztény és nem muzulmán, nem hindu, nem zsidó és nem is buddhista. Nem fekete- és nem fehérbőrű, nem férfi és nem nő, nem jó és nem is gonosz, nem is Isten, csak valami felsőbbrendű. Megköszönte az ételt, és azt, hogy együtt fogyaszthattuk el, együtt, egészségben. Saját Istent teremtettem, mondta. Rájöttem, hogy nem kellenek ahhoz jelképek, rendszeres imák és gyónások, hogy jó és igaz szolgája legyek az Istenemnek. Isten kegyes lesz, ha magamhoz híven cselekszem. Tulajdonképpen a saját Istenem én magam vagyok, tette hozzá. Azt hiszem, ezeknek a filozofikus gondolatok hatására szálltunk mind magunkba, és mellőztük a csacsogást. Én meg csak arra gondoltam, hogy meg kell tennem. Hűnek kell lennem a saját Istenemhez, hogy tiszta legyen a lelkem, hogy ne hazudjak többé, és ne ártsak azoknak, akiket a világon a legjobban szeretek.

– Nekem mondanom kell valamit – szólok idegesen, amikor Kornél befejezi a mosogatást, és mindannyian áttelepszünk a nappaliba. Nem tudatos ez a megnyílás, egyszerűen csak nem bírom tovább a hazugságot. Elértem a célom, Emília szabad, és most egy testvért is kapott. Ennek ellenére a lelkem másik fele még nincs felkészülve arra, hogy elveszítsem. Főleg most, hogy tudom, az enyém, teljes egészében az enyém. Mégis... túlságosan szeretem ahhoz, hogy hazudjak neki.

Odamegyek az ablakhoz, kinézek, látom a pesti oldalt. Egy pillanatig elmerengek, aztán szembe fordulok velük.

– Nekem is van egy meglepetésem – mondja Emília, és rám mosolyog. Bizonytalanul viszonzom ezt, közben Kornél visszatalál Izabellához, hátulról magához öleli, a hasát simogatja.

– Mondd csak, Szívem – adom át az elsőbbséget neki.

– Nem, nyugodtan, mondd te előbb.

Nagy levegőt veszek, az ablakpárkánynak dőlök.

– Jó. Nem lesz szép, amit mondani fogok, mert mindannyiótoknak hazudtam. Szeretnék tőletek bocsánatot kérni. Nem így terveztem, de így alakult. Tudom, hogy hamarabb kellett volna, de képtelen voltam rá. – Nem tudom, hogy folytassam, idegesen a hajamba túrok.

Mégis, hogyan lehet közölni egy ilyen dolgot?

– Nicolas, mi ez az egész? Megijesztesz – néz zavart tekintettel Emília.

– Valld be, Nicolas nyugodtan, de eddig is tudtuk, hogy nem vagy francia – szól Kornél jókedvűen, ő és Emília is nevetni kezdenek, nekem szomorú mosoly ül az ajkamra. Izabella összehúzott szemmel próbálja felmérni, mire készülök.