[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

VIII/II.

Kornél

 
október 14.

– Csalódott vagy? – kérdezi Tamás, ahogy kilépünk a Betűvarázs igazgatójának, vagyis a kedves bátyámnak az irodájából. Idejöttem Tamással, hogy András ügyvédjével tárgyaljunk, de nem sokra jutottunk. András szerencsére nem jelent meg, ami azt hiszem, megmentette őt egy újabb veréstől. Szóval, a regényeim fizikai formában örökre odavesztek, legalábbis addig biztosan, míg András börtönbe nem kerül. Akkor elindíthatnánk egy pert, amiben a bíróság valószínűleg visszaadná a kiadási jogokot, hiszen végül is mindegyik hozzám tartozik, mindegyik az én eszmém szüleménye. A gondolataimat pedig senki nem lophatja el, csak formálhatnak rajta. Izabella alakította leginkább át.

– Végül is mindketten tudtuk, hogy ez lesz, nem ért váratlanul, persze azért örültem volna, ha sikerül ezt pénzzel elintézni.

– De Andrást nem érdekli a pénz. Őt sajnos nem tudod lefizetni – helyesel Tamás. – Beülhetnénk valahova egy kávéra – javasolja, amikor kiérünk az épületből. Egyből rá is gyújt; feltűnt, hogy egy ideje, egyre többet dohányzik. Gondolom, így vezeti le a stresszt. Fapofával és hidegvérrel szokott az ügyünkhöz állni, ahogy egy kiváló ügyvédtől elvárható, de valójában igenis megviseli ez az egész. Hiszen úgy tekint rám, mint a kisöccsére, érthető, ha nem tud objektív maradni. És mondhat bármit, és hazudhat a szája, tudom, hogy Izabella sorsa is ugyanúgy érdekli. Nemcsak miattam és nemcsak a karrierje miatt, de azért is, mert titkon, valahol mélyen a szívébe zárta a feleségemet.

– Csinálok neked kávét otthon.

– Izabella miatt? – kérdezi hunyorogva.

– Izabella miatt – hagyom rá. – Olyan feszültnek tűnt reggel, de nem mondta meg, mi bántja. Szóval szeretnék minél hamarabb meggyőződni arról, hogy jól van – magyarázom. Csak látni, hogy nincs baj vele, de szinte érzem, hogy valami nem stimmel. Épp ezért őrült módjára hajtok a belvárosi forgalomban hazafelé.

– Én értem, hogy aggódsz Izabella miatt, de baszd ki, ha így vezetsz, nem fogunk hazaérni egyben – jegyzi meg Tamás, és ahogy oldalra pillantok, látom, hogy görcsösen kapaszkodik; tényleg fél, hogy a halálba viszem.

Oké, Kornél, nyugodj meg!

Miközben nyugalomra intem magam, folyamatosan harcol az elmémben a jó és a rossz, érvek csapnak össze, mi miatt van okom aggódni és mi miatt nincs. Végül az ördög győz, és megfontoltság helyett továbbra is keményen nyomom a gázpedált. Amúgy sem voltam sosem óvatos sofőr, és habár egy ideje már figyelmesebben vezetek, most az aggodalmam felülkerekedik az óvatosságomon, egyben felvértez egy erős magabiztossággal: mihamarabb haza kell mennem. Ehhez pedig szükséges a kockázat is.

Amint leparkolok a házunk előtt, egyből kipattanok az autóból, szinte futólépésben megyek a kapuhoz, még a kódot is elvétem, csak másodjára sikerül kinyitnom. Már majdnem az ajtóhoz is elérek, Tamás csak ekkor száll ki.

Amikor zárva találom az ajtót, fájdalmas érzés áramlik szét bennem, de azzal bíztatom magam, hogy csak lefeküdt Izabella aludni, és bezárta az ajtót, hogy biztonságban legyen, úgyis tudta, hogy van nálam kulcs.

Ugye, Szerelmem, nincs baj?

Szinte feltépem a táskám cipzárját a kulcsom után, és amikor megtalálom, nincs időm fellélegezni sem, majd’ betöröm az ajtót, úgy robogok be a házba, de üresség fogad és csend és bizonytalanság.

– Izabella! – kiabálok. Beszaladok a nappaliba, majd a konyhába, de nem találom, így az emeletre megyek, a hálóba is benyitok meg a fürdőszobába és a dolgozómba, de mind pang az ürességtől. Tehetetlenségemben a számát tárcsázom, de érzem, hogy nem fog válaszolni, és nem csal a hatodik érzékem. Tamás ekkor ér fel hozzám.