[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

IX/III.

Emília

 

október 15.

„Fekete országot álmodtam én, / ahol minden fekete volt, / minden fekete, de nem csak kívül: / csontig, velőig fekete…”

Babits Mihály Fekete ország című verse jár a fejemben. Sokszor olvastam régebben, az tetszett benne, hogy mennyire egyszerű, és mégis mennyire mély. Azt hittem, értem, hogy miről szól, kiderült, hogy nem. Most fogtam fel csak igazán, milyen a fekete. Nem gondoltam, hogy megy kívülről a versnek a szövege, de most, hogy magamban már a végéhez közeledem, rájövök, hogy mégiscsak itt van az agyamban.

Istvánék otthonában vagyunk, ahová a ház ura többé már sosem jön haza. A családapa, akinek mindenkihez volt egy-két jó szava, aki mindig vigyázott rám, és az én egyik legjobb barátom, aki kicsit mintha még lányaként is szeretett volna.

Nem sokszor voltam még náluk, néhányszor, talán csak a születésnapjain. Szerettek engem itt, azt hiszem, mindenkit szerettek, akit ezen a bejárati ajtón beengedtek. Istvánt nem lehetett nem kedvelni, mindig életvidám és segítőkész ember volt. Ezért is lehet talán, hogy most harmincöt-negyvenen összegyűltünk a családi otthonban, hogy együtt gyászoljuk őt, hogy együtt sírjunk, vagy nevessünk, mikor valaki mesél egy vicces sztorit, aminek ő is a része volt. Sok ilyen történet van, mert István igazi mókamester volt.

Volt. Még mindig nem tudom felfogni ezt az egészet, nem tudom elhinni, hogy István meghalt. Hogy András megölte. Ő is itt van most velem. Nem tudom minek jött, talán kárörvendeni. Én alig bírom megállni, hogy ne zokogjak hangosan, de ő csak áll mellettem, mint valami kőszobor, és bort iszogat. Nem látszik rajta semmi megtörtség, mint ahogyan ez elvárható lenne egy olyan embertől, aki gyászol. Átfogja a derekamat, és közelebb húzódik hozzám, amikor az egyik másik kolléga, aki nem a vezetőség tagja, újabb anekdotába kezd.

– És arra emlékeztek, amikor… – mondja, de én nem figyelek rá, mert nem bírom hallgatni. Nem akarok emlékezni, mert csak még jobban fáj a szívem, ha visszagondolok egy-egy múltbeli boldog pillanatra, amiben ő is ott volt.

Mióta anyám és Linda itt hagyott minket, nem bírom a halált. Nem bírom a megemlékezéseket és a temetéseket sem. Sokszor előfordul, hogy András ismeretségi köréből meghal valakinek az egyik hozzátartozója, és megkér, hogy menjek el vele a temetésre, de akkor rendszerint újra átélem azoknak az elvesztését, akiket a legjobban szerettem. Mindegy, ha nem ismerem az elhunytat, én akkor is hangosan sírok a búcsúztatás alatt. Most, hogy egy számomra nagyon fontos embert vesztettem el, úgy érzem, megszakad a szívem, és hogy már sosem leszek képes fájdalom nélkül lélegezni.

Tegnap Nicolas felhívott, miután Izabellával végeztek a kórházban. Elmondta, hogy a sógornőm látva István vizsgálati eredményeit, közölte, hogy nem fogja túlélni. Azt gondolta, csupán napjai lehetnek, de én nem hittem el, az utolsó percig reménykedtem, hogy csak azért mondja ezt, mert a legrosszabb eshetőséget tartja szem előtt, hogy valójában még nem romlott újra meg az állapota, hogy még megmenthető. Aztán jött az a feldolgozhatatlan hír délután, alig egy órával Izabella jóslata után… Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogyan felvettem a telefont, és Enikő nem tudott megszólalni, annyira zokogott. De nem is kellett mondania semmit, egyből tudtam, hogy Izabellának igaza lett, nem bírta tovább István szervezete a folyamatos mérgezést. Én sem mondtam semmit, csak üvölteni kezdtem a fájdalomtól, ami az egész testembe beszökött, és összekucorodtam magzatpózba a nappalink egyik foteljébe. Anna jött oda hozzám, hogy megnézze, mi bajom, de én csak azt kiabáltam, hogy meghalt, meghalt. Kicsoda, ki halt meg, kérdezte, de amikor nem válaszoltam, már ő is örjöngve kérdezgetett. Minden bizonnyal azt hitte, Kornélnak, Izabellának vagy Nicolas-nak járt le az ideje az életben. Nem tudta, hogy Istvánról beszélek, neki nem meséltem részletesen az ő állapotáról. Azt sem tudta, hogy András ölte meg. Csak később mondtam el neki, amikor már képes voltam zokogáson kívül másra is.