[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

VII/IV.

Nicolas

október 10.

Integetek Liusnak, amikor elhajtok mellette, látom, neki még szüksége van egy kis időre, hogy feldolgozza a történteket. Persze, jelenleg még én sem vagyok képes felfogni, hogy micsoda kincs került a kezünk közé, de hatalmas megnyugvást ad most ez nekünk. Lám, tényleg történt ma jó is!

Amikor Marseille-ben éltem, István említette nekem, hogy András nagyon veszélyes vizeken evez, ami az üzleti ügyeit illeti, a korrupció a mindennapjai szerves részévé vált. Efelől nem volt kétségem, a Hidasi családról ismert, hogy a mindenkori kormányok lojális kiszolgálói. Vagy éppen fordítva, ahogyan azt a neoliberalizmus szellemisége megköveteli. Tudtam, hogy tervez valamit, de most igazán meglepett, hogy legalább hatvan-hetven dokumentumot összeszedett, amelyek bizonyítják András törvénytelen cselekedeteit. E-mailek, hangfelvételek, szerződések, pályázati anyagok tanúskodnak András tisztességtelen üzleteiről, és ha igazam van, ezek évekre hűvösre küldhetik őt.

Áron otthona felé veszem az irányt, de ekkor megszólal a telefonom. Enikő az, azonnal felveszem.

– Szia, hallgatlak.

– Szia, Nicolas. Át tudnál most jönni? – kérdezi.

– Jól vagy? – kérdezek vissza. Érzek egy kis idegességet a hangjában.

– Igen, nincs baj. Csak szeretnék veled beszélni – feleli.

– Jól van, pár perc és ott vagyok – egyezek bele. Nem tudom, hogy mit szeretne Enikő, de azután is ráérek Áronhoz menni, hogy nála végeztem. Úgyhogy egy kis utcába hajtva megfordulok, és az ellenkező irányba indulok el.

Istvánék háza előtt leparkolok, és a nyitott kiskapun is azonnal átjutok. Kopogok az ajtón, és amint hallom, hogy Enikő szól, hogy mehetek, be is nyitok. A nappaliban találom őt, de nem kell kérdeznem semmit, unszolás nélkül is tudomásomra adja, amit szeretne. Közel jön hozzám, egészen közel, és hatalmas pofonnal köszönt.

– Te normális vagy, Fiam?! – ordít rám. Behunyom a szemem, hogy egy pillanatig feldolgozzam, tényleg megütött, mert még az apám sem ütött meg soha, de nem tudom őt hibáztatni, megérdemeltem.

– Elmondta neked – suttogom. Nyilván beszélt Istvánnal telefonon, akinek az első dolga volt, hogy beszámoljon az Emíliával való kapcsolatomról. Istvánt nem zavarta az, hogy Lius és én egymásba szerettünk, mert azt hiszem, tudta, hogy ez úgyis így fog történni. Viszont ő nem tudja azt, amit Enikő tud, a valóságot Izabelláról és rólam. – Tudom, hogy mit gondolsz, de nem így van. Nagyon szeretem Emíliát, ő a legfontosabb az életemben.

– Nem hiszek neked! – jelenti ki.

– Jó, akkor ne tedd. Ne nekem higgy, higgy Emíliának. Ha megkérdezed őt rólam, és ő mesélni kezd, akkor érteni fogod, hogy ez egyikünk részéről sem egy érdekkapcsolat. Nagyon szeretem őt, ahogyan Ellát is, a legelső naptól kezdve. Nem akarok Izabellától már semmit, nem vagyok szerelmes belé, csakis barátság van köztünk. Nagyon szeretem, de maximálisan elfogadtam, hogy Kornél felesége. Látom, hogy mennyire boldogok együtt, hogy mennyire tökéletes társai egymásnak, így minden nap azért is dolgozom, hogy nekik se kelljen elszakadniuk egymástól. Tudom, mit akarsz mondani, Enikő, tudom, mert már végighallgattam Árontól, végighallgattam az anyámtól, Tamástól, Andrástól…

– Ő is tudja? – szakít félbe.

– Rájött. Tud a kapcsolatunkról, Izabelláról is tud.

– Hát, ezt nem hiszem el! – kacag fel hitetlenkedve, de látom, hogy alig tudja visszatartani a könnyeit. – Emberi életekkel játszol, Nicolas, tisztában vagy ezzel? Tudod te, hogy mit csinálsz? – mondja számot kérő hangon.