[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

V/IV.

Nicolas

 
szeptember 18.

A forró víz és tusfürdő sem elég, hogy úgy érezzem, tiszta vagyok. Vörös a bőröm a zuhanyrózsából ömlő tüzes víztől, ami ostorként veri a hátam és a mellkasom, de nem segít. Már vagy húsz perce itt állok, várom, hogy elfelejtsem, ahogy Izabella meleg vére patakokban folyt rám, de azt gondolom, ez a pillanat sosem fog eljönni. Azt hiszem, nem hazudok, ha azt mondom, még soha annyira nem féltem, mint amikor láttam Izabellát a saját vérében, eszméletlenül feküdni. Nem sok olyan ember van az életemben, aki igazán fontos nekem, de azt tudom, hogy Izabella pótolhatatlan. Apámat már elvesztettem, és ha Izabellával is ez történt volna, abba biztosan beleőrülök.

Az is megviselt, hogy Kornél ilyen közel került a halálhoz, de azt nem gondoltam volna, hogy egy nappal később megpróbálják Izabellát és a babáját is újra megfosztani az életüktől. Épp ezért nem tudok elég hálás lenni, amiért időben odaértem, vagy mert megegyezik a vércsoportunk.

Kornél hősként tekint rám, amiért megmentettem a felesége és a gyermeke életét, de én erre úgy gondolok, mint a levegővételre: ha nem teszem, megfulladok. Sok-sok érzés kavarog bennem, de a legmeghatározóbb a félelem. Félek. Eddig csak féltettem embereket, de most félek is. A marseille-i életemben úgy gondoltam, hogy nincs mitől tartanom, hiszen vesztenivalóm sincs. Egyedül a húgom és Robert miatt kellett aggódnom, más miatt nem. De akkor azt hittem, nem érhet baj, legalábbis olyan nem, ami jobban lesújtana, mint amennyire lesújtott voltam.

Most boldog lehetnék. Sokakat szeretek, és sokan viszont szeretnek. De ezek az emberek veszélyben vannak. Magamat is elkezdtem félteni, mert tudom, hogy ha bajom esik, Emília azt nem tudja kiheverni. Vigyázni akarok a szeretteimre, de nem tudom, hogyan kellene.

Kimászok az ostromló víz alól, bebugyolálom magam egy nagy törölközőbe. Alaposan megszárítkozom, durván dörzsölöm a leégetett bőrömet az egyébként puha anyaggal. Tiszta pólót és nadrágot veszek fel. Belenézek a tükörbe, amiben évekkel öregebbnek látom magam. Nyúzottnak és elgyötörtnek, fáradtnak.

Kimegyek a nappaliba, kezembe veszem a telefonom. Régóta gondolkodtam azon, hogy tanácsos lenne-e segítséget kérnem attól az embertől, aki mindenkinél jobban ismer ebben az országban, de most jutottam el addig, hogy azt mondjam, más választásom nincs. Nem tudom, hogy akar-e nekem segíteni, szinte biztos vagyok abban, hogy nem, mégis meg kell próbálnom. Elgémberedett ujjakkal keresem ki a számát.

– Helló, Barátom! Hát felőled is lehet hallani? – üdvözöl nevetve. – Hogy vagy? Mi újság veled, Nicolas?

– Szia, Áron. Bocs, hogy csak most hívtalak, elég sok minden történik most körülöttem. Nem vagyok jól. Mondhatnám, hogy minden remek, de neked nem hazudnék. Te hogy vagy?

– Én megvagyok. Rengeteg a meló, de nem cserélnék senkivel. Még veled sem, akkor sem, ha nagykutya lettél Hidasinál. Az egy rohadék – puffog, de nevet.

– Nekem nem kell bemutatnod – morgom. Már érzem, hogy nem fogok tőle segítséget kapni.

– És a húgod hogy van? – kérdezi. Áron minden egyes beszélgetésünk során érdeklődik Emmáról. Jó ideje nincsenek már együtt, mégis meggyőződésem, hogy mindkettőjüknek csak a másik létezik. Nincs jogom beleszólni egyikőjük életébe sem, mégis azt gondolom, hogy ez így senkinek sem jó. Mindketten szenvednek, és engem használnak arra, hogy információt kapjanak a másikról.

– Nem tudom, hogy van Emma. Miért nem kérdezed meg tőle, ha annyira érdekel? – kérdezek vissza csípősen, de megbánom. Segítenie kell, épp ezért nem marhatom el magamtól. – Ne haragudj.