[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

VI/II.

Kornél

 
szeptember 19.

Ma egész nap Janka volt velem, mondhatni, ő vigyázott rám. Már korán reggel idejött; látszott rajta, hogy ő sem aludt sokat a történtek után, tanúsította ezt folyamatos ásítozása, és az, hogy két óra alatt legalább háromszor ment el egy-egy pohár kávéért.

Egész végig itt ült velem, még akkor is, amikor újra kihallgattak. Úgy egyeztünk meg, hogy Tamás lesz Izabella mellett a rendőri társaságban, mert ők is beleegyeztek abba, hogy legyen mellette egy ügyvéd. Egyszerre hallgattak ki minket, és én sem szerettem volna egyedül lenni, noha engem semmivel sem gyanúsítanak. Megkértem Jankát, maradjon, és ő nem ellenkezett. Habár csak Tamás segédjeként tevékenykedik, ő is végzett ügyvéd, ő is pontosan ismeri az ügyünket, én pedig maradéktalanul megbízom benne.

Azonban nem volt szükség a támogatására, csupán annyi volt a kihallgatásom, hogy újra elmondtam azt, amit tudok és amire emlékszem. Semmi új nem jutott eszembe, és hiába próbáltam visszaemlékezni, minduntalan Izabella sokkos állapotával találtam szembe magam. Így inkább nem is akartam emlékezni. Míg én fél óra alatt végeztem a hatóságokkal, addig neki ez két és fél órába került, a lövöldözésről és a Szemere-afférról is be kellett számolnia részletesen.

Azután elhagyhatta a kórházat, bár az is igaz, hogy azt mondta, nem megy, míg nem mehetek vele. Én ebbe természetesen nem egyeztem bele. Megkértem Tamást, hogy vigye haza, és maradjon is mellette, ne engedje, hogy elmenjen bárhová is. Ha úgy tetszik, háziőrizetet írtam neki elő. Tudom, hogy őt megőrjíti a bezártság, de nem akarom, hogy újra veszélybe kerüljön. Ezen kívül ki kell pihennie az utóbbi napok megpróbáltatásait, és nem szeretném, ha megterhelné még jobban magát, mert az nem tesz jót a babának sem.

– Elgondolkodtál – jegyzi meg Janka mosolyogva. – Izabellára gondoltál.

– Ez ennyire egyértelmű? – kérdezem én is mosolyogva. Janka kevese azoknak az embereknek, akik igazán ismernek.

– Igen – bólint, majd merengve folytatja: – Különleges a szerelmetek, Kornél. Amikor látlak titeket együtt, elkezd valami melegség szétterjedni bennem. Sugárzik belőletek, mennyire egyek vagytok, hogy mennyire szeretitek egymást. Annyira ritka az ilyen manapság, és amilyen jó ezt ilyen közelről látni, annyira szívszorító is. Nem vagyok irigy, legalábbis nem sajnálom tőletek a boldogságot, amit egymásnak nyújtotok, mert ki, ha nem ti vagytok azok, akik ezt megérdemlik, de tudom, hogy én ezt az érzést már sosem kapom meg Tamástól. Ez az, ami elszomorít.

– Ó, Szívem! – fogom meg a kezét.

Janka boldogtalan már legalább két éve, de ezt nem hangoztatja Tamás előtt. Fél, hogy elveszíti, így inkább lenyel minden szarságot, amit Tamás csinál, csak azért, hogy ne legyen ebből súrlódás közöttük.

– Szerintem már nem szeret – suttogja mereven maga elé bámulva. Nem pislog, mert akkor elsírná magát. – Nem úgy néz rám, ahogy te nézel Izabellára, vagy ahogy Nicolas néz Emíliára. Nem a szerelmét látja bennem, csak a nőt, aki megcsinálja neki, amit kér, meg aki vacsorát főz neki, és aki, ha úgy kívánja, szétteszi neki a lábát. Nem ugyanaz a célunk az életben, fogalmam sincs, ő mit szeretne, de ezt már nem bírom sokáig. Én próbálok vele kommunikálni, jelezni felé, hogy szükségem volna arra, hogy többet legyünk együtt az irodán kívül, járjunk randevúzni, figyeljünk csak magunkra, érezzem azt, hogy szeret, és hogy szeretne gondoskodni rólam. Ahányszor felhozom ezt neki, mindig csókolgatni kezd, aztán szeretkezünk. Lágyan, de szenvedélyesen, és akkor olyan önzetlenül szeret és olyan önzetlenül szeretne engem is boldoggá tenni, nemcsak magát. Ettől bennem is robbannak a nagy tűzijátékok, és aztán még vagy egy órát csókolgatjuk és simogatjuk egymást. De ez addig tart, másnap minden ugyanúgy folytatódik tovább, akkor pedig már nem a szerelme vagyok, csak a felesége.