[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

XII/I.

Izabella

 

október 26.

Fáradt megkönnyebbülés van rajtam, de nem vagyok elégedett. Már, hogy lennék? Meghalt három ember, de egyikőjük sem érdemelt halált. Mind áldozatai voltak a Hidasi-terrornak. Úgy néz ki, engem egy kivételével minden vádpont alól mentesítettek, legalábbis Áron és a másik ügyész is ezt mondta. Tamás szerint elveszik az orvosi engedélyemet, de ez már hidegen hagy. Ha nem fenyeget rablánc meg kalitka, akkor nem érdekel, mi történik. Kornél amúgy sem engedné többé, hogy orvos legyek.

Hálás vagyok neki. A leghálásabb. Rengetegen segítettek nekünk, de mindig ő volt a fő támaszom. Ő a férjem, a szerelmem, a társam, a gyermekem édesapja. Nélküle biztosan feladtam volna a harcot. Megígérte, hogy nem lesz baj, minden megoldódik majd, és végül így lett, de nem vagyok boldog. Marcangol a lelkiismeret, még akkor is, ha tudom, nem vagyok hibás. Gyanúsnak kellett volna lennie, amikor a műtét előtt Levente olyan kedvesen viselkedett velem. Látnom kellett volna a szemében a rettegést, a felismerést, hogy általam tényleg véget fog vetni egy ember életének. De nem láttam semmit. Boldog voltam Kornél mellett, és naivvá váltam, elfelejtettem, hogy csak az én világom lett szebb, a Föld nevű bolygó ugyanolyan gonosz maradt. Azt gondoltam, hamarosan úgyis elköltözöm Kornélhoz, és ott minden szép lesz és jó. De nem így lett.

Nem haragszom Leventére. Egyszerűen csak sajnálatot érzek. Nem érdemelte ezt. Én nyomultam rá egy esti konferencián, amit perszebő készségesen elfogadott, így aztán egy közeli hotelban kötöttünk ki. Az volt az egyszeri alkalom, amikor megcsalta a feleségét, vesztére pedig ezt elmondta Rolandnak. Levente nem volt rossz ember, csupán ördögi körbe került. Feláldozta volna mind Kerekest, mind engem azért, hogy a családjával lehessen. Én is így döntöttem volna az ő helyében, efelől nincs kétségem.

Viszont biztos vagyok abban is, hogy gyűlölte magát mindazért, amit tett, illetve azért, amit nem sikerült megakadályoznia. A kollégái azt mondták, magától költözött el otthonról. Talán, amikor a feleségére nézett, engem látott. Vagy Kerekest látta. Újra meg újra arcon csapta a tény, hogy embert ölt, és hogy ezért egy terhes nőt fognak meghurcolni. Menteni akarta a családját magától, így amikor megtudta, hogy keresi a rendőrség, önként vetett véget az életének. Azt gondolom, nem tudott volna szembenézni a szégyennel és a családjával. Csak a bocsánatomat kérte, azt pedig megkapta. A legegyszerűbb és legnagyszerűbb megoldás számára a halál volt, de nekem itt hagyott egy lyukat a lelkemben: tudnom kellett volna, látnom kellett volna.

– Jól vagy, Bébi? – teszi Kornél a meleg tenyerét a combomra. Az autópályán haladunk Budapest felé. Emília hívott minket, azt mondta, muszáj beszélnünk. Konkrétabbat nem tudtunk meg, mindössze annyit, hogy valami még lesz, nincs még itt a boldogan éltek, míg meg nem haltak rész. Andrásnál volt a börtönben, nyilván tőle tudott meg néhány érdekességet. Feszült volt a hangja, de talán izgatott is, nem tudom, mi miatt.

– Nem vagyok jól. Félek, Kornél – suttogom. – Valami még lesz, ennek itt nincs még vége.

– Ne aggódj, Szerelmem, minden rendben lesz – nyugtat, de ez hasztalan. Boldognak kellene lennem, mert szabad vagyok, de most úgy érzem, mintha ahelyett, hogy kinyílna a cellám ajtaja, a vasszerkezet egyre inkább körém zárul. Történni fog valami, valami rossz fog történni, ami mindent megváltoztat. Szinte érzem a bőröm alatt, hogy minden a feje tetejére fog állni.

Kornél zenét kapcsol, most éppen egy The Neighbourhood album szól. Nem engedi el a kezemet, és ez valamit segít. Énekli nekem a The Beach című, végtelenül szomorú dalt a lejátszóval együtt. Nincs megnyugtatóbb, mint az ő mély és búgó hangja, de most nagyon fáj hallgatni. Én meg megint sírok, mindig sírok. Megszakad a szívem ettől a daltól meg attól a mindentől, ami történt velünk és ami még történhet.