[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

X/III.

Emília

 

október 20.

Amióta András hazajött a munkából, csak arra tudok gondolni, hogy mikor jönnek már a rendőrök, hogy letartóztassák. Persze, tudom, meg kell bizonyosodniuk arról, hogy az információk, amiket Izabelláék átadtak megbízhatók-e, de siethetnének egy kicsit.

András kedvetlen volt, mikor megjött, nem látszott dühösnek azután, ami történt, inkább letört volt. Nem kérdeztem meg, mi történt a karjával, ő pedig nem mondta. Szerintem úgy volt vele, hogy biztosan tudom már. Gyakorlatilag nem is szólt hozzám egy szót sem, csendben megette a vacsoráját, aztán leült újságot olvasni. Én meg lopva figyeltem őt, és csak arra gondoltam, hogy bármit is tesz ma, az lesz az utolsók egyike, amit még szabad emberként véghez visz.

Kornél azt mondta, amikor beszéltünk, hogy nem érzi jobban magát attól, hogy feladta Andrást. Nem mondtam neki, de én sem. Persze, boldog vagyok, hogy végre megszabadulok tőle, de soha nem akartam ezt tenni vele. A saját hibái juttatták oda, ahová kerülni fog, de sajnálom, hogy egy olyan okos ember, mint ő, ilyen kegyetlen dolgokra használta fel a tudását. Nem utolsó sorban pedig Ellát sajnálom, az én ártatlan, tökéletes kislányomat, akinek lecsukják az apját gyilkosságért. Egy gyerek sem érdemli ezt. Ugyanakkor tudom, hogy ezzel jobb lesz neki is. Bár elveszíti az apját, Nicolas személyében kap egy új, gondoskodó, szerető férfit az életébe.

Nicolas ezután tényleg velünk lehet, és én tényleg az övé lehetek. Megígérte nekem, hogy végig velem lesz a háborúban és vigyázni fog rám. Nem vallott kudarcot. Féltem, Istenem, mennyire féltem, amikor beleszerettem, de soha sem hoztam még jobb döntést, mint akkor, amikor engedtem a szívemnek. Megmentettük egymást, ő, az elveszett és én, a ketrecbe zárt kismadár. Az ő kismadara.

– Le sem tagadhatnád, mennyire szerelmes vagy – jegyzi meg Anna egyszer csak a hátam mögött. Már vagy félórája a hálószobánk ablakánál állok, és kifelé bámulok, hogy azt nézzem, nem jönnek-e még a hatóságok. Anna a szobában tesz-vesz, egyszóval leplezi, hogy a mai nap egy kicsit más, mint a többi. – Látszik a testtartásodon, ha rá gondolsz – mondja tovább mosolyogva. Én is így fordulok felé.

– Ha létezik a sírig tartó szerelem, akkor ez olyan, ugye? Amilyen sok rosszat kibírtunk együtt, most már semmi nem választhat szét, nem igaz? – kérdezem. – Egyedül azt sajnálom, hogy nem lehet közös, vérszerinti gyerekünk. De a professzornak és a feleségének sincs saját gyermeke, és mégis nagyon szeretik egymást. Szerintem ők még mindig szerelmesek, és azt hiszem, Kornél és Izabella is ilyenek lesznek harminc év múlva. Szerinted mi ilyenek leszünk?

– Nem tudom – rázza meg a fejét Anna. – Én csak azt tudom, hogy együtt élni valakivel nehéz dolog. Néha különösen az, de ha túl tudtok lendülni a monotonitáson és a szürke hétköznapokon, akkor boldogok lesztek. Ha még tíz vagy húsz év múlva is odabújsz hozzá az ágyban, mert egy kis plusz szeretetre van szükséged, vagy ha nem engeded el dolgozni anélkül, hogy megcsókolnád, az mindenképpen azt jelzi, hogy jó, amit csináltok, van értelme együtt lennetek. Azt hiszem, sokan ott hibázzák el, hogy elfelejtik kimutatni, az életük sokkal rosszabb lenne a másik nélkül. Hiányzik a hála, az apró kedvességek, a simogatások, talán a flört is. A szeretet nem egy olyan dolog, ami az emberből az öregedéssel kikopik. Az embernek míg él, szüksége van rá, és ezt egy kapcsolatban sosem szabad elfelejteni. Valakit valamiért magad mellé választottál, és bár idővel megismered a hibáit is, de senki sem tökéletes, és az élet azért van, hogy ezeket a hibákat finomítsd a párodban, hogy együtt megpróbáljátok kiküszöbölni, és hogy ezekkel együtt fogadd el őt. Sok vitátok lesz, ez biztos. De meg fogjátok tanulni, hogyan kell bocsánatot kérni, és elismerni, ha hibáztatok. A hibák jók, mert azok által lehet fejlődni. Sokat fogtok tanulni, sokat egymásról, de még többet magatokról. Formáltok majd egymáson, de legbelül ugyanazok maradtok. És nem tudom, hogy sírig tart-e a szerelmetek, mert ez csak rajtatok múlik. Egymásba szeretettetek, ez a természet dolga, de a többi a tiétek, mostantól minden a ti kezetekben van – mondja Anna a meleg, szeretetteljes hangján, én pedig egészen meghatódom. Mindent, amit Anya nem mondhat már el nekem útravalónak, azt elmondja ő. Anna nekem mindig itt volt, és azután sem fogok tőle megválni, ha az életem gyökeresen megváltozik.