[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

XI/III.

Emília

 

október 26.

Furcsa és ellentétes érzelmek kavarognak bennem, ahogy átlépem a börtön kapuját. Ügyvédi karrierem során csupán segédként jelentem meg ezen a komoly helyen, sosem volt valódi ügyfelem, a férjem gondoskodott arról, hogy ne kelljen a pályámon dolgoznom. Ami azért ironikus, mert most épp miatta jöttem ide.

Eszembe jutott út közben, hogy ez lehet az utolsó alkalom, amikor beszélünk egymással. Lehet, hogy valójában ez az első alkalom, amikor egymással és nem egymás mellett elbeszélünk. A tárgyalásán még biztosan szembe fogunk nézni, mint vádlott és sértett-szemtanú, de utoljára állunk szóba. Amint elhagyom ezt a sötét épületet, lezártnak tekintem majd az ügyet. Még ha hosszúra is fog nyúlni a válásom, holnap már úgy kelek fel Nicolas mellett, hogy többé nincs közöm Hidasi Andráshoz.

– Jó napot, asszonyom – köszönt egy szigorúnak látszó őr. A hangja valójában kedves, de nem mosolyog. – Én fogom önt elkísérni, bent maradok a találkozó helyiségben, ha szeretné. A férje keze hátra van bilincselve, már ott ül. Garantálom, hogy nem tud kárt tenni önben – mondja végig nyugodt hangon. Negyven év körüli lehet, és azt hiszem, az a fajta ember, akinek a zord külseje érzelmes belsőt takar. Habár liftezik a gyomrom a találkozótól, mégis sikerül valamelyest megnyugtatnia.

Csak bólintással felelek, mert azt hiszem, az izgulástól még a hangom is elment. Némán ballagok végig az őr után a visszhangzó csendben, ha lehet, ettől csak még ijesztőbb a hely. A magyar börtönök nem sokban különböznek az amerikai filmekben láthatóktól, azért mégsem ugyanolyanok. Itt nem gyakran történnek gyilkosságok, sokkal inkább próbálnak meg öngyilkosok lenni az ide bezártak. Továbbá jellemző a zsúfoltság: nem ritkán többen vannak egy rács mögött, mint az egészséges lenne. Andrásnak viszont a Gyűjtőben magánzárka jutott, igazi kis rezidenciája van, amilyet csak a leglelketlenebb gyilkosok kapnak. Azt gondolták, jobb, ha nem kerül társaságba, de nem a többieket féltették tőle, sokkal inkább őt a raboktól. Elterjedt ugyanis a híre a műveinek.

Ahogy a látogató helyhez érünk, meglepődöm, mert hirtelen a börtön könyvtárban találom magunkat. De nem tévedésből jöttünk ide, mert Andrást is megpillantom, mögötte egy őr áll. Semmitmondóan néz engem a férjem, nem mutatja jelét érzelemnek, amikor meglát.

– Figyelni fogjuk önöket a kollégámmal. Készen áll? – kérdezi az őr.

– Igen – válaszolom bátortalanul, és ugyanilyen megszeppent léptekkel sétálok oda az emberhez, akit régen szerettem, majd gyűlöltem, most meg már nem is tudom, mit érzek iránta. – Itt vagyok. Nézz meg jól, többé nem sokszor fogsz látni – jegyzem meg fanyarul, mikor majdnem három méter távolságra helyet foglalok szembe vele.

– Minden vonásod a szemem előtt van, nem kell, hogy megnézzelek, megszületésedtől kezdve ismerlek – feleli. Az arca elnyúzott, a szemei karikások, és a rabruha is bő rá. Fel se ismerné az az ember, aki csak a tévéből ismeri. – De ma különösen szép vagy.

– Akkor mondtad nekem ezt utoljára, amikor szerettelek. Nem tudom, hogy te egy pillanatig is érezted-e ugyanezt, de nekem volt olyan időszakom, amikor még nem féltem tőled – felelem a dicséretére. Nagyjából Ella születése előtt bókolt nekem utoljára, ami meg azért nem most volt már.

– Most is félsz?

– Leginkább csak undorodom – válaszolok semlegesen. – De nem tőled, hanem magamtól, mert valamikor szerettelek, pedig már akkor is benned volt a hajlam. Talán épp én hoztam ki belőled.