[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

VI/IV.

Nicolas

szeptember 19.

– Na, Hölgyem és Asszonyom, mit szeretnétek enni? Bármit megcsinálok nektek, amit csak kértek, feltéve, ha minden alapanyag megvan hozzá – szólok Izabellának és Ellának, akik hazaérve letelepszenek velem együtt a konyhában.

Lebuktunk. Leginkább így tudnám egy szóval jellemezni a kórházban történteket. Ella meglátott minket, kár is lett volna tagadni előtte, azt azért mégsem mondhattuk, hogy egy mérges kígyó megmarta a nyelvem, és Lius kiszívta belőle a mérget. Helyette őszintének kellett lennünk, bevallottuk, hogy tényleg szeretjük egymást, ahogyan ezt már ő is sejtette korábban. Ennek ő végtelen módon örült, azt mondta, szeret és hogy nagyon örül annak, hogy szerelmesek vagyunk az anyukájával. Ezt mindenképp pozitív visszajelzésnek véltem, ahogy azt is, amikor beleegyezett abba, hogy velünk legyen éjszaka. Azért azt tudom, hogy vár majd ránk egy érdekes beszélgetés, amit igazából Liusnak kellene megejtenie Ellával, hiszen ő az édesanyja, de ő készségesen átengedte ezt nekem. Na jó, legyen, csak essünk túl rajta minél hamarabb.

– Sajtos szendvics jó lesz – feleli Izabella, aki közben elmegy valamiért a nappaliba.

– Igen, az jó lesz – helyesel Ella is.

Miközben előkészítek minden hozzávalót, azon gondolkodom, lehetett volna-e ilyen az életünk, ha akkor Izabellának sikerül hinnem, és nem az agyamban növekvő démonoknak. Mindketten azt akartuk, hogy együtt legyünk, hogy nekünk, kettőnknek legyenek közös gyerekeink. Vagy épp azt, hogy én készítsek nekik vacsorát. Tökéletesnek tűnhetünk most kívülről, de csak a szükség tart össze minket. Nekem semmi közöm sincs egyikőjükhöz sem. Szeretem őket teljes szívemből, mindkettőjüket egyformán, annyira, amennyit el sem tudtam volna elképzelni még néhány hónapja. De ez olyan törékeny és annyira illékony. Ketyegnek az órák, hogy Izabella szabadsága telik-e le hamarabb, hogy nekem kell-e hamarabb színt vallanom, vagy valamelyikünk hamarosan meghal, nem tudom, de azt hiszem, mind beleroppanunk majd bármi is történjék. Családra vágytam, sok emberre, akiket úgy őszintén szerethetek. Hát, most szeretek, de folyamatosan azért kell harcolnom, hogy ne vegyék el őket tőlem.

Tényleg ennyit kell bűnhődni a múltban elkövetett hibákért?

Kakaót is csinálok, mert Ella imádja, Izabella meg úgy aludt el mellettem minden nyári éjszakán, hogy előtte mindketten kakaót ittunk.

– Kislányok, a sajtos szendvics mellé finom ital is jár mindenkinek – tálalom a vacsorát, amit mindketten mosolyogva fogadnak.

– Te is egyél, Nicolas! – szólít fel Ella. Bár nem vagyok éhes, mégis leülök hozzájuk, és elveszek egy szendvicset. Némán majszolni kezdünk, de nem tart sokáig a csönd, Ella néhány falat után már csacsogni is kezd: – Izabella néni, befonhatom holnap reggel a hajad? Mert tudom, hogy Kornél mindig befonja neked, és most ő nem tudja, meg neked is fáj a karod.

– Persze, hogy befonhatod, Kincsem – bólint mosolyogva Izabella. Én is mosolygok.

– Amikor még nem voltál Kornélnak, Izabella néni, akkor nekem fonta be mindig a hajam, és én meg mondtam neki, hogy olyan fonatot akarok, mint amilyen a hercegnőknek van. Úgyhogy YouTube videókból megtanulta hogyan kell, és megcsinálta nekem – csiripeli a kismadaram kismadara, én meg csak arra tudok gondolni, hogy még akarom ezt. Végig akarom nézni, ahogy felnő, és gyerekei lesznek, és a karomban akarom majd tartani őket, és a nagyapjuk akarok lenni. – Ha kislányotok születik, majd biztosan neki is csinál hercegnős frizurákat. De neki biztosan barna haja lesz, olyan szép barna haja, mint neked.