[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

II/II.

Kornél

szeptember 3.

Míg Izabella ruhákat próbálgatott, Krisztián küldött egy üzenetet, amelyben azt írta, nagyszerű híre van számomra. Felhívtam, hogy megkérdezzem, mi az, de nem árulta el, azt mondta, ha odamegyek hozzájuk, velem is megosztja. Így gondoltam, miért ne vehetnénk oda az irányt, legalább Izabellát is bemutathatom neki személyesen.

Van némi lelkiismeret-furdalásom Krisztiánnal szemben, mert amikor megegyeztünk abban, hogy társak leszünk a cégében, az volt a kérése, hogy vegyek részt aktívan a vállalat életében, amit el is fogadtam, de ezt betartanom mégsem sikerült maradéktalanul. Izabella ügye borította az összes jövőbeli tervemet, de szerencsére Krisztián olyan megértő volt, hogy soha nem hányta ezt a szememre, és nem tett semmiféle olyan megjegyzést sem, hogy talán ideje lenne elkezdeni foglalkoznom a céggel, ha már igen erősen benne vagyok a tulajdonosi körben. Azt hiszem, értette, hogy milyen nehéz időszak ez nekünk, ezért nem akart további kellemetlenséget okozni.

Aztán a nászutunk után úgy tűnt, kicsit csillapodtak az események, ezért bejelentkeztem munkára. Nem tudom, hogy ez meddig maradhat így, de szeretem ezt a melót, rég foglalkoztam már közgázzal, és hiányzott, habár mindig a befektetés és a kutatás részét szerettem a legjobban.

– Most üzletről fogtok beszélgetni? – kérdezi Izabella csalódottan, amikor kinyitom neki a kocsiajtót, hogy kiszállhasson.

– Egy ideig biztosan, de Krisztián kellemes társaság, biztos vagyok abban, hogy más témát is találunk majd, ha befejeztük az üzletet – mosolygok rá biztatón, de ő még mindig húzza a száját. – Megígérem, hogy ha hazamegyünk, csinálok neked egy nagy kád habos fürdőt, ott majd szépen romantikázunk kettecskén, eszünk epret csokival, és utána megmasszírozom az összes porcikádat, hogy tökéletesen formában légy estére. Na, mit szólsz? – kérdezem, és elégedetten elvigyorodom, amikor Izabella szája is elkezd felfelé kunkorodni.

– Lehet, hogy megtartalak férjemnek, és nem keresek mást még egy darabig – kuncogja édesen. Elkapom az isteni ajkát az ajkammal, és összeforrasztom őket, mielőtt bekopogok a sorház egyik ajtaján, amely Krisztiánék otthona.

Amikor kinyílik az ajtó, nagy meglepetésemre nem Krisztiánt látom meg a küszöbön, hanem egy másik férfit, akit nem ismerek. Elmosolyodik, mikor ránk pillant, gúny van az arcán. A házból hangos gyereksírás hallatszik; azt hiszem, kezdem megérteni, miért ide és nem az irodába kellett jönnünk.

– Sziasztok – köszönt minket a férfi. A kezét is felém nyújtja. – Vértesi Zsolt vagyok, Krisztián bátyja. De Izabellával már ismerjük egymást – mondja, és végigméri Izabellát a szemével. A feleségem arcára nézve gyűlöletet olvasok le, nem tudom, honnan ismerik egymást, de Izabella számára egyáltalán nem örömteli ez az ismeretség.

– Hidasi Kornél – rázom meg a kezét, de Izabella derekát közben egy pillanatra sem engedem el.

– Gyertek csak be – invitál minket a házba, ahol a nappaliban Krisztián a nemrég született kislányát rázza a karjában, aki annyira hangosan sír, hogy az szinte fülsiketítő.

– Kapott már gyógyszert? – kérdezi Izabella mindennemű üdvözlés nélkül.

– Az előbb ment el a feleségem a gyógyszertárba, mert amit felírt az orvos, kiderült, hogy nem is kaphatja még ilyen kicsi gyerek – feleli Krisztián túl kiabálva a kislány üvöltését. Izabella elengedi a kezem, és a nagyjából kilenc hónapos kisbabához megy, akinek lágyan a homlokához teszi a kezét.

– Le kell vinni a lázát, mert az ő korában még nagyon veszélyes lehet, ha harminckilenc fok fölé megy. Megmutatnád, hol van a fürdőszoba? – kérdezi a feleségem, Krisztián meg elvezeti, és egy időre eltűnnek. Ketten maradunk Zsolttal, aki első látásra nekem sem tűnik túl szimpatikusnak. Úgy néz ki, mint azok a maguktól elszállt üzletemberek, akik azt hiszik, hogy attól, mert van pénzük, már az egész világ az övék és van joguk becsicskítani a náluk alacsonyabb státuszban lévő embereket. Ezt a fajta embertípust gyűlölöm leginkább én is, Izabellához hasonlóan.