[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

II/IV.

Nicolas

szeptember 3.

– Egy kis figyelmet kérnék! – szólal fel András emelkedett hangon, hogy elhallgattassa az öltönyös férfiak és estélyi ruhát viselő nők tömegét. Legalább annyian gyűltünk össze, mintha egy esküvőn lennénk. Mindenki kezébe pezsgőspoharat nyomtak, hiszen nincs annál impozánsabb, mint amikor száz ember az ünnepeltre emeli poharát. Na, persze! Engem személy szerint feszélyezne ez a felhajtás, de megszoktam már, ez a paranoiám része, miszerint bárki előtt lebukhatok.

Baj szagát érzem, és azt hiszem, nem vagyok messze a valóságtól. András átfogja Emília derekát, Ella keze az övében pihen. Az ajtóhoz közel állok; Emília szemével a sok ember között kutat, tudom, hogy engem keres. Ma még nem igazán tudtunk beszélni egymással, bár a vacsoránál mellette ültem, és közben legalább az asztal alatt foghattam a kezét és simogathattam a combját, hogy kifejezzem a szeretetem, és támogassam őt ebben a nehéz pár órában. Biztosan azt hiszi, hogy haragszom rá, de ez nem így van, csak fáj látni mellette Andrást, ami pedig nem az ő hibája.

Végül megtalál, és összefonódik a tekintetünk. Kifejezéstelenül nézem, csodaszép ma, de nem nekem. Műmosollyal az arcán elhiteti, mennyire szereti a férjét, de nekem ettől felfordul a gyomrom. Csak én és azok, akik szeretik tudják, milyen, amikor őszintén mosolyog. Hát, most nem olyan!

Elszakítja a szemét az enyémtől, szerelmes pillantást vet Andrásra.

– Szeretném megköszönni a fantasztikus családomnak, a feleségemnek és a lányomnak ezt a csodás születésnapot, és szeretném megköszönni önöknek, nektek, hogy itt vagytok. Köszönöm!

Szokás megköszönni az önmagunk által létrehozott dolgokat?

A tömeg felé emeli a poharát, mindenki példáját követve cselekszik, kár, hogy én már a felét megittam. Belekortyol a pezsgőbe, aztán szájon csókolja Emíliát. Hosszan, túl hosszan ahhoz, hogy ne legyen feltűnő. Tapsolnak és éljeneznek a körülöttem állók. Magamon érzek egy metsző tekintetet, azonnal kiszúrom, hogy Izabella a túloldalról a reakciómat figyeli.

A párocskára nézek, akik még mindig egymás szájában vannak, és emiatt legszívesebben a pezsgőspoharamat vágnám András fejéhez, aztán kilökném a balkonról. Helyette a mellettem lévő ajtón angolosan távozom. Ennek a külön rendezvényekre kialakított épületnek a különlegessége, hogy az erkély minden oldalról körbeveszi a falakat, tehát szabadon körül járható. Égbetörő örökzöldek vesznek körül, kicsit olyan, mintha Kanadában vagy Oroszországban lennénk. A Nap már eltűnt mögöttük, a horizont közelében járhat. Hamarosan besötétedik, akkor kezdődik csak a buli!

Körülnézek, de senki nincs itt, mindenki ünnepel. Lehúzom a maradék drága pezsgőmet és az erkély korlátjára könyökölök. Magassarkú cipellők kopogását hallom, mellettem megáll. Nem nézek rá, pontosan tudom, ki az, felismerem a levendulaillatát. De kellemetlenül őszinte természetét most nem hiszem, hogy el akarom viselni.

– Mennyit lehet kapni mostanában emberölésért? – kérdezem, és a poharammal becélzom az alattunk lévő sziklakert egyik nagy és súlyos darabját. Erőből hozzá vágom, és csörög az üveg, jelezve, pontos voltam. Gúnyos félmosolyra húzódik a szám, sosem vétem el, a kézilabda tudás még mindig csorog a vénáimban.

– Ezzel arra célzol, hogy több vádpontban emberöléssel gyanúsítanak, vagy arra, hogy a szeretőd férjét készülsz megölni? – kérdezi, én meg felnevetek. – Előbbiről tudok, köszönöm, utóbbi... Nos, Andrást meg kell büntetni azért, amit tett, de előbb engem kéne kihúzni a szarból. Szóval addig ne tedd el láb alól, míg be nem bizonyosodik az ártatlanságom – kér karcosan. Felé fordulok, meggyőződöm róla, mennyire gyönyörű. – Egyébként pocsék színész vagy. Emíliát csókolja egy görény, mégis te háborogsz, elég feltűnő.