[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

IX/II.

Kornél

 
október 15.

– Mutasd az utat, Életem – engedem előre a feleségemet, amikor leparkolok a Pallagi úton. El-vissza autók cikáznak, még egy kék villamos is elmegy, míg próbálunk átjutni, de végül sikerül. Érzem, hogy Izabellát elkapja valamiféle remegés, amikor újra beteszi a lábát a klinika kőkapuján. Nem is csodálom. Akkor volt itt utoljára, amikor Kovács Aurél nyomozó meglátogatta, és bevitte kihallgatni, rögtön utána fel is függesztették. Nem tudom, mi járhat most a fejében, de ha jól sejtem, kaotikus gondolatokat fogalmaz meg magában.

– Az egyetem óta nem voltam az igazságügyön – mosolyodik el szomorúan, miközben az elszáradt és lehullott tölgyfa levelek építette avaron sétálunk egymás kezét fogva. – Pedig, ha nem belgyógyász lettem volna, akkor ezt a pályát választom. Balázs azt mondta nekem egyszer, hogy ha már mindenképp orvost akarnak belőlem csináltatni a szüleim, akkor olyan orvos legyek, aki halottakkal foglalkozik, mert azokon már nem lehet mit elrontani. Akkor kinevettem, sőt, kicsit meg is sértődtem, de most nagyon is helytálló ez a tanács. Ha halottakkal foglalkoznék, most nem vádolnának foglalkozás körében, előre kitervelten, védekezésre képtelen személy ellen elkövetett emberöléssel.

– Kérlek, Bébi, ne rágódj a múlton, már úgysem tudod megváltoztatni. Tudod jól, hogy ha így nem, hát máshogy próbál meg nekünk ártani. Még nem szabad feladnunk a reményt, hogy egyszer szabadok legyünk. – Megállítom Izabellát, és puhán megcsókolom. Aztán néhány tízméter csupán, és én is meglátom az egyik épületen a barnás színű kiírást, amely mutatja, hogy jó helyen járunk. Az épület ablakait kacskaringós rács védi, ez biztosítja, hogy ne lehessen belátni. Mint egy börtönben. Csak itt hullák vannak, azokat akarják eltakarni a nyilvánosság elől. – Te tényleg itt akartál dolgozni? – kérdezem némi borzongással.

– Igen. Izgalmasnak találtam az után kutatni, hogy mi az, ami képes megölni az evolúció aktuális csúcsát, az embert. De ma már tudom, hogy az ember végső soron mindig önmagát, vagy a társait pusztítja el – filozofál suttogva.

Az Igazságügyi Intézet üres, kongó hely. Nem találkozunk senkivel, csak egy portással. Azt hiszem, hogyha egy átlagos ember efféle helyen jár, akaratlanul is elkezd szorongani, még akkor is, ha megpróbálja tudatosan kizárni az agyából, hogy mi is történik itt pontosan. Míg megyünk fel a lépcsőn az emeletre, azon gondolkozom, vajon hány ember élettelen teste járta már meg ezt a helyet, hány volt amelyik balesetben halt meg, és hány volt, akivel egy másik ember keze végzett. Hogy vajon az a kislány, akit megkéselt az apja és akinek nem tudta Izabella megmenteni az életét, az is idekerült? Vagy a gyereknek az anyja megfordult itt, amikor nem tudta feldolgozni a kislánya elvesztését, és ezért önként ment utána az ismeretlen helyre, amit halálnak hívnak? Vajon én is ilyen helyre kerültem volna, ha nem vagyok olyan szerencsés, hogy az Izabellának szánt golyó a vállam helyett a szívembe száll? Vagy ilyen helyre fogunk kerülni, ha nem lesz megoldás, ha elszáll minden remény, és úgy döntünk, a halálra bízzuk magunkat, hátha az kegyesebb?

Végül is, mindegy hova jutunk. Mindegy, hogy egy krematórium kemencéjébe, vagy egy hideg koporsó mélyére. Ha a lélek nem halandó, újjászületünk, ha az is a testünkkel vész el, akkor meg minden csak hiábavaló.

– Jól vagy, Babám? Elsápadtál – fogja lágyan két keze közé Izabella az arcomat.

– Csak nem tetszik ez a hely. A hideg ráz tőle – felelem. – Rosszabb, mint egy fegyház.

– Igen, mert ide általában olyanok kerülnek, akiket a fegyházban ülők intéztek el – mosolyogja valami keserű gúnnyal. Keresgél valamit a táskájában, majd végül kihúz belőle egy bontatlan zacskó szőlőcukrot.