[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

V/I.

Figyelem! Ez a fejezet megrázó jeleneteket tartalmaz, amely egyeseket érzékenyen érinthet, így kérlek titeket, ehhez mérten olvassátok!

Izabella

szeptember 18.

Lassan nyitom ki a szemem, bánt a fény. Úgy érzem magam, mint akit súlyos macskajaj kínoz. Gyorsan ver a szívem, majd’ kiugrik a helyéről, de tudom, hogy csak rosszat álmodtam.

Fogalmam sincs, hol vagyok. Mogyorószínű falon velem szemben a kerek óralap azt mutatja, fél kilenc van. Az ablakon beszűrődő fény szerint délelőtt fél kilenc.

Elfordítom a fejem jobbra, és a mellettem lévő éjjeliszekrényen vörös rózsacsokrot pillantok meg. Nem tudom, kitől származhat, de nem is izgat túlságosan.

Ismerősen orrfacsaró bűzt érzek, amely az összetapadt hajamból árad. A vasas szagból azonnal rájövök, hogy megszáradt vér ragasztotta kemény csomókba a tincseimet. Sosem undorodtam még a vértől, de most felfordul tőle a gyomrom. Oldalra söpröm az arcomból a darabos hajam, de ekkor észreveszem a középső könyökvénámba ültetett branült, benne az infúziós tasakhoz csatlakoztatott csővel. Gondolkodás nélkül tépem fel a sebtapaszt a karomról, megremegés nélkül a tűt is kihúzom a bőröm alól. Jobb híján az éjjeliszekrényen lévő papírzsebkendőből gyűrök egy gombócot, rányomom a tű hagyta nyomra, majd a leszedett tapasszal odaragasztom, és reménykedem benne, hogy nem fog átvérezni.

Forog velem a szoba, de nem akarok itt maradni. Legalább fél napja nem voltam öntudatomnál, és szeretnék kiszabadulni innen. Annyit sikerült csupán megállapítanom, hogy egy magánkórházban vagyok.

Előre hajolok az ágyam végéhez, és kiveszem a kórlapomat. Az írás elég olvashatatlan rajta, és az sem segít, hogy a betűk összefolynak előttem, de annyit sikerül megállapítanom, hogy akcidentális krízisen mentem át, ami miatt eszméletlen állapotban szállítottak kórházba, azóta pedig erős nyugtatókkal tartottak altatásban.

Villámcsapásként sújt le rám a felismerés, mi történt tegnap délután. Bár emlékeim töredékesek, a lényegre tisztán emlékszem: Kornélt lövés érte. Majd’ elájulok a belém nyilalló fájdalomtól, de belemarok a takarómba, és nyugalomra intem magam. Noha nem sokat javítok vele magamon, sikerül valami gondolatot előcsikarni magamból. Nézzük a tényeket: három lövést adtak le, amiket minden bizonnyal nekem szántak. Egy eltalálta Kornélt... a hátán. Jobb oldalon. Tehát nem érhette a szívét a lövés. Lélegzem egyet, de pokolian fájdalmasan. A vérzés centruma majdnem a vállánál volt, így igen kevés az esély arra, hogy a tüdejét sértette a golyó.

Még egy lélegzet.

Felülök az ágy szélére, és a fotelbe lefektetett táskáért nyúlok.

A karomra tett kötés átvérzett, de ezzel nem akarok foglalkozni.

Találok néhány ruhát, azok közül kiveszek egy melegítőt és a hozzá tartozó felsőt. Magamra húzom a nadrágot, de nagyon lassan tudom ezt véghez vinni, mert borzalmasan szédülök azoktól az átkozott szerektől. Letépem magamról az kórházi hálóinget, felerőltetek egy melltartót, veszek egy pamut pólót és arra a kapucnis felsőt. Erőt gyűjtök, és a flip-flop papucsomba belebújva elindulok az ajtó felé. A fejem zsong, a szemem ég, a padló hullámzik előttem, de nem állok meg, mert az árulás lenne a férjemmel szemben. Nem roppanhatok össze, nincs apelláta.

Az ajtón átjutva a folyosóra tévedek, de innen nem tudom merre kellene mennem. Azt sem tudom, hol vagyok, és biztosan visszakényszerítenének az ágyba, ha meglátnák, hogy elszöktem onnan. A nyugtatók hatása még tart, és érzem, az is csoda, hogy képes voltam felkelni, és megtenni azokat a lépéseket.