[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

VIII/III.

Emília

október 14.

Lassan kavargatom az automatás kávémat, míg Enikővel a kórház büféjében ülünk. A barna örvény először balra tekereg, majd, amikor megfordítom az irányt, a sodrás is jobbra húz.

Nicolas és Izabella már megérkezett. Nagyon félek attól, hogy mi fog történni, de be kellett látnom, igazuk van: ez az egyetlen esély arra, hogy végre valami fordulat álljon be ebben az egész történetben. Ugyan jó lenne, ha bebizonyosodna, hogy tényleg András áll István állapotának a hátterében, mégis szörnyű lenne elviselni a tudatot, hogy a férjem hidegvérrel akart kivégezni valakit, aki nem szolgálta az érdekeit. Jó, azt már egy ideje tudjuk, hogy köze van Kerekes Sándor halálához is, de akkor nem ő ölt puszta kézzel, István esetében azonban valószínűleg erre készült, csak épp hála az Úrnak, nem sikerült. István állapota viszont a kezdeti javuláshoz képest az utóbbi időben mégiscsak romlásnak indult. Hogy ennek mi az oka, nem tudni pontosan, az orvosok is azt mondják, nem tudnak rá magyarázatot adni, de Izabella szerint ez hazugság, mert aki egy ilyen súlyos állapot után, amiben ő is volt, olyan gyors gyógyulásba kezdett, mint István, azzal nem történhet meg, hogy egyik napról a másikra megint ennyire rossz állapotba kerül. Izabella azt gondolja, hogy valaki a kórházban Andrásnak dolgozik, és ő áll István állapotának újbóli súlyosbodása hátterében. Én nem tudom, mit gondoljak, egy ideje már megpróbálok tudatosan nem agyalni, mert összezavar, és szorongást kelt bennem. Igyekszem csak minden napot túlélni, és megpróbálok a lehető legkevésbé sérülni. Kitartok ameddig lehet, de csak azért, mert vannak emberek az életemben, akik miatt megéri, akiket nagyon szeretek.

– Már elhűlt a kávéd – szakít ki a gondolkozásból Enikő kedves, lágyan csilingelő hangja. – Nagyon elmélyedtél, min gondoltál? – kérdezi. Elhúzom a számat, aztán csak megrázom a fejem.

– Csak az életen, semmi nagy dolgon – mosolyodom el keserű iróniával. – Nehéz. Nehéz az élet és mocskos is.

– Ez az új mottód? – kacag fel hasonló gúnnyal, mint ami bennem is van mostanában. – Bár én egy percig sem hibáztatlak, ha így érzed. Neked mindig kettős életet kellett élned, most már hármast – mereng el ő is az üres papírpohara mélyére meredve, aminek a fehér alján ott maradt egy kis cukor. Összevonom a szemöldököm, nem értem, mit ért hármas élet alatt, és ezt ő is tudja, ezért felvilágosít: – Nicolas.

– Ó! – bukik ki belőlem. De egyelőre más nem jut eszembe, amit mondhatnék erre, ezért inkább csak hallgatok. Megvárom, hogyan akarja folytatni, mert nem volna jó semmi olyat kikotyogni rólunk, amit ő nem tud.

– István mondta el nekem, nem Nicolas. Ettől függetlenül nála is rákérdeztem, és elismerte, hogy így van. Ismerem őt, és tudom, hogy ha szerelmes lesz, akkor nagyon szerelmes lesz. Szoknyavadász fiú volt mindig is, de a szerelméért meghalna – meséli mosolyogva. Tulajdonképpen nem zavar, hogy Enikő is tud a kapcsolatunkról, ő egy olyan ember, aki soha nem akarna nekünk rosszat, így tudom, hogy nála biztonságban lesz a titkunk.

– Nem tudtam, hogy ismeritek egymást Nicolas-val korábbról. Az hittem, hogy csak itt találkoztatok. 

– Jaj, dehogy! – nevet fel Enikő, és megigazítja a frufruját. Nincs hosszú haja, az mégis tökéletes, még ilyenkor a nehéz időkben is. Ő mindig is gyönyörű nő volt, mindig igazi arisztokratának nézett ki. Igazgyöngyökből álló nyakláncot hordott a nyakában, sosem viselt túl dekoltált felsőt, hozzám hasonlóan nadrágot még télen sem vett fel, mindig csak szoknyát, a körmei pedig mindig tökéletesre reszelt, púderszínűek voltak. – Nicolas-t azóta ismerem, hogy megszületett, tudod, hogy mi is debreceniek vagyunk – mondja. Valójában nem tudtam, hogy ők is Nicolas városából származnak, lehet, hogy esett már róla szó, de nem emlékszem rá. Azonban az meglep, hogy Nicolas-t ilyen régről ismeri. – Nicolas apja a barátunk volt, szinte a testvérünk. Régen sokat összejártunk.