[BEFEZEZETT] Bűnhődés III. - Mindent meg tudunk bocsátani?

Utószó a szerzőtől. Még egyszer. Utoljára.

Sziasztok, kedvesek!

Tíz perce ülök az üres, fehér képernyő előtt. Nem tudom, hogy ilyenkor mit kell írni, azt sem tudom, mit kell érezni akkor, ha valaki egy ekkora terjedelmű történetnek az utolsó szavát is az olvasói elé tárta.

Ennek a trilógiának a megírása egy nagyon mély lelkiválságom idején kezdődött, és fogalmam sem volt arról, hogy ez lesz belőle. Azt sem gondoltam, hogy valaha bárki is olvasni fogja. Terápia volt, ami aztán szenvedély lett. Felismertem, hogy semmi értelme nincs magamnak tartogatni a kész történetet, ezért meg akartam osztani az olvasókkal. Nagy önharcok árán kezdtem el ide feltölteni a részeket. Volt olyan időszak, amikor zsákutcának éreztem ezt az egészet, és az összes addigi fejezetet törölni akartam, de végül nem tettem meg. Hogy hiba volt-e? Hát, nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem volt az.

Sajnálom azt, hogy a második résznél tett kinyilatkoztatásom ellenére is maradtak szép számmal olyanok, akik továbbra sem olvasták el az összes fejezet összes részét. Azt is tudom, hogy az utolsó fejezeten kiemelkedően magas megtekintési számok lesznek. Nyilvánvalóan a Wattpad ingyenes, így azt és akkor olvas rajta az ember, amit és amikor csak akar. Gondolom, nyomtatott könyvet, amiért pénzt adnak ezek a személyek, azt nem így olvassák. Mindegy. Túl tárgyaltam ezt a dolgot, korábban sem volt értelme felszólalnom ezzel kapcsolatban, mert nem ért célt. Nem értem, hogy ez így kinek és miért jó, de óriási tiszteletlenségnek tartom minden szerzővel szemben.

Részben ezen ok miatt, részben a saját hibás berögződéseim miatt nem fogok több történetet publikálni Wattpaden. Igen, az önzőségem miatt. Szorongó és kételkedő ember vagyok, akinek folyamatos megfelelési kényszere van önmaga felé. Ez a projektem – saját meglátásom szerint – megbukott, a konzekvenciákat pedig le kell majd vonnom. Tudom, nem az határozza meg a történetem minőségét, hogy hányan olvassák, mégis azt gondolom, hogy motivációt jelent egy írással kacérkodó személy számára, ha szeretik azt, amit csinál. Nos, a tapasztalat azt mutatja, hogy az én történetemet csak néhányan szerettétek, és nekem ez csak részben elég. Ettől függetlenül rendkívül hálás vagyok azoknak, akik végig itt voltak velem, és kedves szavakkal támogattak. Veletek szemben érzek némi lelkifurdalást, amiért azt a döntést hoztam, amit.

Talán néhányan láttátok azt a kommentem, amelyben arról írtam, hogy belekezdtem egy spin-off regénybe, amely Emma és Áron szerelmét dolgozza fel két nézőpontból, két idősíkban. Nagyon megszerettem azt a történetet, és sajnálom, hogy nem oszthatom meg veletek. Igen, továbbra is az önzőségem miatt.

A közeljövőben a pályázati írásra fogok koncentrálni. Nem ez az álomtevékenységem, de kielégíti a rossz berögződéseimet, ha szakmai elismerést kapok, és azokon a novellákon keresztül még kapcsolódhatok kicsit az itt megteremtett világhoz és karakterekhez. (Jelenleg három, a történethez kapcsolódó novellám vár elbírálásra, ha ezekről szeretnétek többet tudni, szívesen mesélek róluk).

Nagyon sok minden van most bennem, szomorúság és hála. A legszélsőségesebb érzelmek. Azt hiszem, ilyen, amikor egy anya elengedi a felnőtté cseperedő gyermekei kezét. Ez a történet most már a tiétek is, teljes egészében. Hogy hová teszitek a lelketek polcán, az a ti döntésetek. Remélem, néhányótoknak kedves emlékként marad majd meg, de ha nem, az sem baj.

Nem tudom, hogy mi mást írhatnék még. Bár az írói munkásságom nem ezt mutatja, de nem vagyok egy szószátyár ember. Azt hiszem, a karaktereim amúgy is mindent elmondtak már helyettem.

Ha a továbbiakban kérdésetek lenne, nyugodtan írhattok, a legtöbb közösségi felületen megtaláltok.

A Nicolas-nak szánt utolsó szavakkal búcsúzom tőletek:

Szóval köszönöm, én is mindent köszönök.♥️

K. M. Priest