Ollóvágásnyira

Én csak jót akartam!

Biztosan valami Stockholm-szindrómában szenvedhetek, mert nincs ép eszű ember, aki ne hanyat homlok menekülne, ha az eleve sorozatgyilkos párja azzal kérkedne előtte, hogy bármikor megölhetné, ha a kedve úgy hozná. De az elmúlt félév alatt a józan eszem szabadságra ment és félő, nem is tervez visszatérni egyhamar. Eljutottam arra a szintre, hogy leszarom mennyire veszélyes, amit csinálok. Az életem előtte egészen szürke volt, amiben a mindennemű izgalom egy-két vakrandi okozta fejfájás volt. YoonGi legalább tesz arról, hogy minden nap végén úgy dőljek le aludni, hogy vagy hálát adok az égnek, hogy életben vagyok, vagy pedig lefárasztott ő maga testileg és vagy lelkileg is.

Ha normális lennék, akkor biztosan nem állnék többet szóba YoonGival, de tényleg megkedveltem. Rohadt idegesítő pojáca az idő legnagyobb részében, de már hiányozna. Bármennyire is fáj ezt beismernem magamnak, az elmúlt hónap alatt YoonGit valóban egy jó barátomnak tudom nevezni. Elveszítettem miatt az egyik legjobb barátnőmet végleg, BongCha pedig még bonyolultabb ennél, de Ő helyettük is barátként viselkedik. Nyilván más egy férfi barát, mint egy nő, főleg, ha az előbbivel testi és némi érzelmi vonzalom is fennáll. YoonGi, akármilyen fura is, de jó barát. Mindenről tudtam vele beszélni, amiről eddig tudtam a lányokkal is, bár Ő a maga nyers stílusában válaszol és nem szépít soha.

Lehet a világ legnagyobb hülyéje vagyok és előbb utóbb egy ollóval végzem én is a nyakamba szúrva, de ha most Őt is elveszíteném, akkor végleg egyedül maradnék. Közel akarom tudni YoonGit magamhoz, azzal én is időt nyerek, hogy vagy őt javítsam meg vagy kifundáljam miként mászhatok ki ebből a szarból, amibe nyakig benne vagyok már. De nem segít a helyzetemen az se, hogy itt fekszem YoonGi karjai közt, ajkainkkal összefonódva a kanapéján.

Csókcsatánk egymás testének felfedezésével egészült ki, míg én többnyire vállát és hátát cirógattam, addig Ő nem habozva benyúlt felsőm alá és markolt rá testemre ott, ahol igazából érte. Még mindig meg volt nekem, amire emlékeztetni akartam, hogy jobb lenne leállnunk különben csak jobban szenvedünk, de mintha a sors is így akarta volna megszólalt a telefonja tőlünk nem messze aha kis dohányzó asztalon, ahol előtte a tabletet töltöttem a nap folyamán.

YoonGi azonnal megszakítva csókunkat, kicsit zilált légzéssel ült fel és vette magához a telefonját, ami sokkal kisebbnek tűnt az ő kezében, mint az enyémben. Én még mindig pihegtem az előző tevékenységünk miatt, míg őt figyelve láttam, hogy arcára egy eddig ritkán látott fajtája az undornak ül ki, majd visszarakta a telefont a helyére és otthagyva engem is a konyhába igyekezett.

- Ki az? - felülve a kanapé támlájára könyököltem és figyeltem YoonGi tevékenykedését.
- Anyám. Ma már ezredjére hív, de úgy látszik nem veszi a lapot. - tért vissza egy újabb adag HwaChae-val.
- Miért nem veszed fel? Csak fel akar köszönteni! - értetlenül ráztam a fejemet és közben szüntelenül csörgött a telefonja.
- Engem ne köszöntgessen fel. Ne utólag próbáljon szupi anyuka lenni, ott volt rá életem első 18 éve. - alig értettem mit mondott mivel folyamatosan csak kanalazta a desszertjét.
- Egy telefonhívás senkinek se fáj! - dorgáltam meg, közben a csörgés újraindult. - Beszélj vele, évi egy alkalmat kibírsz.
- Ő is pont ezt mondja. - nézett rám, én pedig szememet forgatva a telefonjáért nyúltam, majd még mielőtt YoonGi reagálhatott volna benyomtam a zöld kis ikont és a fülemhez emeltem.
- Jó napot! Min YoonGi anyukájával beszélek, igaz? - szóltam bele mosolyogva. Azt hittem YoonGi rosszul lesz olyan arcot vágott. A tálját olyan erővel csapta le, hogy félő volt, eltöri vagy a tálat vagy az üveg asztalt. Már ugrott volna rám, hogy kicsavarja kezemből a telefonját, de bevédve magam sarkammal picit belerúgtam legérzékenyebb pontjába, amitől pont ahogy reménykedtem, fájdalmasan összerogyott a kanapén, én pedig felkelve messzebb merészkedtem.
- Jó na- ne haragudjon, de én kivel beszélek? - a nő hangja a vonal túlsó felén nagyon fiatalosan csengett, már-már nehéz volt elhinnem, hogy ez valóban YoonGi anyukája.
- Ne haragudjon, Evy vagyok, a fia barátnője. Egész nap dolgozott és csak nem régen ért haza, ezért se vette fel a hívásait. -próbáltam a lehető legkedvesebb hangomon beszélni, figyelve a kiejtésemre. Tudom, hogy ha megtudják a származásom, akkor nagyon kiborulnak a szülők ilyenkor, nem vagyok én a megszokott koreai anyósok álma.
- Barátnő? De Yoo- - nem hallottam a mondata végét, mert míg nem figyeltem YoonGi feltápászkodva a kanapéről oda vánszorgott hozzám és kitépte a kezemből a készüléket.
-Mit akarsz? - szólt bele sokkal bunkóbb hangom, mint arra számítottam. - Szuper, kösz. Máskor írj egy levelet, ha annyira fontos mondhatnékod van. - megváltozott minden YoonGiban, a testbeszéde sokkal merevebb lett, a gyűlölet szinte fájóan áradt belőle. Nyoma se volt a kimért hideg YoonGinak, helyette egy tinit láttam, aki haragszik az anyjára és a világra némi kierősödött dialektussal.
- Ne beszélj így vele! - súgtam oda neki, de YoonGi villámokat szóró szemmel elhallgatott.
- Nem. Mit akarsz rajtam látni? - forgatta meg szemeit majd folytatta a beszélgetét. - Evyn sincs semmi izgalmas... Mert nem tartozik rád kivel vagyok, engem se érdekel éppen milyen kanod van! - oda lépve YoonGihoz kezemet óvatosan vállára tettem, de egyből lelökte azt és inkább bement a szobájába és már csak a kulcs fordulását hallottam.
- Ezt nem így képzeltem el... - néztem körbe a helyiségen, majd sóhajtva feltakarítottam a HwaChae kiborult darabjait még mielőtt teljesen beleivódik a szőnyegbe.