Ollóvágásnyira

Otthon, édes pokol

Nem hazudott YoonGi, mikor azt ígérte elküldi a részleteket. Épphogy csak levettem a kabátomat, mikor már az ikonikus kis hang jelezte a telefonomon, hogy YoonGi üzenetet küldött. Tartva magát ígéretéhez, leírt nekem részletesen mindent, melyik vonat állomás, melyik vágány, hány órakor és azon belül is hol találkozzunk. Mindemellett elküldte nekem a jegyemet, mert volt annyira gáláns, hogy megvette helyettem. Reméltem is, hogy ha már a megkérdezésem nélkül rángat el az anyjához, bánt engem, traumatizál a fejeket tartalmazó dobozával, akkor minimum ennyiben kárpótol. 

Haragudtam rá, nem is kicsit, sőt a harag nem is fejezi ki igazán azt, amit irányába éreztem. Harag, keserűség, csalódottság és szánalom keveréke volt bennem. Nem akartam elhinni, hogy ilyen cselekvést váltottam ki belőle ilyen apró tettel, mint az, hogy felvettem a telefont az anyjának. Néha teljesen ki megy a fejemből, hogy az a YoonGi, akinek a karjai közt aludtam az utóbbi időszakban ugyan az az ember, mint akit láttam vért sikálni fel a fodrászat padlóján. Kezdem egyre jobban érteni, hogy valóban néha nehéz valakiről megállapítani, hogy gyilkos. Régen bár hányszor hallottam a hírekben, hogy a család tagadta volna, hogy tudták volna, mert normálisnak tűnt, annyiszor is hittem azt, hogy kamu, hogy egyértelműen meg lehet ezt állapítani. Abban is igazuk volt, hogy van az a szint, amikor már annyira beakad egy gondolat, érzelem vagy mániás epizód az illetőnél, hogy bárkinek neki megy, még annak is, akinek nem akar. Hittem és hiszem még mindig, hogy YoonGi nem akar engem bántani és nincsen semmi ehhez hasonló terve velem. El kell fogadjam, hogy olyan Ő, mint egy vadállat, hiába neveled fel magad az oroszlán kölyköt, egy rossz mozdulat és ki hozod belőle az ösztönöket. Csak tudnám még mikkel lehet ezt kihozni belőle, nem szeretném a saját bőrömön megtapasztalni, jobb lenne, ha lenne ehhez egy kézikönyv, hogy milyen jelek és mintákat kell figyelni a pasidon, ha azon van, hogy meg akar ölni. De ha lenne is ilyen könyv, az első mondatnál buknék el, ami vagy a rendőrség hívását vagy pedig a szakítást dobná be első számú tippnek.

Nem tudtam hogyan is kéne pakoljak a nagy családi látogatáshoz, fogalmam se volt arról, hogy ott alszunk-e vagy sem és már késő lett volna ezzel felhívni YoonGit. Találomra egy nagy sporttáskába bedobáltam két plusz napra elegendő ruhát és tisztálkodó szereket. Mindemellett a legfontosabbat a laptopomat és ahhoz kellő eszközöket is elpakoltam, mert egyre jobban lemaradásba vagyok a munkámmal viszont a kitűzött határidők rohamosan közeledtek. Ha más nem a vonatút alatt is fogok egy picit dolgozni, mert ha jól láttam YoonGi sikeresen az egyik lehető leghosszabb menetidőre vett jegyeket. Így a várt másfél órás út helyett három és fél órát fogunk utazni. Ha ez mind nem lenne elég, akkor még korán reggel is kelhettem, mert pár perccel tíz után indul a vonatunk és nekem bőven idő reggel magamhoz térni, elkészülni és még ki is érni. Abba viszont mérget vettem volna, hogy YoonGi frissen és kipihenten fog engem várni az állomáson és rajtam fog szórakozni. 

A félelmem beigazolódott, mikor leszállva a buszról méterekről felismertem YoonGi alakját a megbeszélt újságos stand mellett. Hozzá méltó fekete szerelésben vállán enyémhez hasonló nagy táskával, kezeit zsebre vágva várt engem. Arcát egy fehér maszk takarta, illetve frufruja is szemébe lógott így a pár napja szerzett karmolások szeménél bár még látszódtak halványan, így teljesen eltűntek a szabad szem elől. 

- Korábban nem volt vonat? - köszöntöttem nem rejtegetve, hogy szívesen aludtam volna picit tovább. 
- Visszafelé, ha gondolod mehetünk a reggel hatossal is. Nem tudtam, hogy ennyire szeretsz korán kelni. - szórakozott rajtam, de még neki is rekedtes, fáradt volt a hangja. - Majd a vonaton pihenhetsz. Gyere, kérsz valami kávét, vagy valamit bekapni? - mutatott egy közeli Starbucks-ra, de én csak a fejemet ráztam. Nem olyan rég ittam meg az első adag kávémat, szeretek némi szünetet kihagyni két csésze között. - Ahogy gondolod. De akkor menjünk, foglaljuk el a helyünket. - indult meg faképnél hagyva.
- Azt hittem leszel olyan gáláns úriember, hogy átveszed a csomagomat, hogy ne nekem kelljen cippekednem. - fújtattam, ahogy a lépcsőn próbáltam utolérni őt. 
- Nehezebb a táskád, mint tizenöt kiló? - kérdezte hátra se nézve.
- Nem.
- El van törve valamid, vagy esetleg várandós vagy? 
- Mi? Nem! - hitetlenkedtem nagy nehezen beérve őt.
- Akkor nem látom akadályát, hogy vidd a saját holmid. - értünk fel az állomásra, ahol a telefonunk segítségével megnéztük melyik vágányhoz kell menjünk. 
- Mekkora egy paraszt vagy... - dünnyögtem miközben táskámat igazgattam a vállamon. Nagyon nehéz volt a laptop és egyéb elektronikai dolgok miatt. - Amúgy szerintem erre kell mennünk. - mutattam jobbra miközben a számokat igyekeztem leolvasni, amiket a vonatok fellett helyeztek el a világ legkisebb kivetítőjén. YoonGi nem is reagálva sem a beszólásomra, vagy iránymutatásomra, csak megindult abba az irányba ismét hátra hagyva. - Hé! - futottam mostmár utána.
- Mi van? - állt meg és végre rám emelte tekintetét.
- Remélem azért anyádék előtt jobban fogod játszani a hős szerelmest! Legalább fognád meg a kezem, karolnál át, vagy adnál egy puszit, bármi! - kezeimmel hevesen gesztikuláltam, amire Yoongi unott pillantásait kaptam csak. Végül nagy sóhajtások közepette lejjebb húzta a maszkját és számra lehelt egy apró, gyors csókot, majd csuklómnál megragadva húzni kezdett maga után.
- Te is magadra erőltethetnéd az odaadó barátnő szerepét. Csak mondom... - pufogott valószínüleg még mindig a tegnapi miatt, ahogyan ott hagytam.
- Majd, ha nem kensz fel a konyhaszekrényre máskor, talán be is fejezném. - amilyen halkan csak tudtam, úgy súgtam neki a szavakat. 
- Mikor nálad csináltam ezt, még kifejezetten tetszett neked. - utalt vissza első együttlétünket megelőző percekre, mire ismét vörös színben úszott az egész arcom.