Ollóvágásnyira

A gyász öt szakasza - depresszió 16+

Ryu ChaRin meghalt. Ryu Charin tragikus gyilkosságban elhunyt életének 17 életévében. Gyilkosság oka? Rablás vagy csak rosszkor volt rossz helyen? 

Ezer meg egy teória terjeng a hírekben a híres ügyvéd pár lányának halála körül. Senki se tudja elképzelni mégis ki lehetett az a szörnyeteg, aki ilyen módon megöl egy ártatlan lányt. Átkozzák, fenyegetik az elkövetőt, amiért ezt tette. Okokat akar mindenki hallani, miért ChaRin, miért akkor, miért így és miért nincs pofája vállalni tettét?

Azt hitte Yoongi nem lesz annál rosszabb, mint élete szerelmének vérét lemosnia magáról ezzel végleg megszabadulva tőle. Nem is tévedhetett jobban, mert a sajtó és az iskola is csak ezzel volt tele. Alighogy feldolgozta ChaRin halálát, csörgött a telefon, ahol ChaRin anyukája zokogva mesél el mindent és YoonGinak el kellett játszania, hogy nem tudta az egészet. Bár a sokk  csak egy színjáték volt, de a könnyei és az összetört szíve nem. Nem bírt tükörbe nézni, akárhányszor látta magát azt a szörnyet látta visszanézni, mint akinek lefestették őt a médiában.

Gerinctelen, mocsok, féreg, veszett, hitvány, kegyetlen, szadista, könyörtelen és szívtelen. Egyik jelzővel se értett egyet YoonGi, egyik sem Ő. Hallva ezeket a híreket, olvasva a cikkeket vagy beszélgetve másokkal olyan volt neki, mintha csak egy teljesen másik emberről beszélnének. Senki sem gyanakodott rá, hogy lehet volna Ő? Hiszen Ő otthon feküdt izomszakadással, plusz imádta ChaRint magánál is jobban. Bár Ő is kapott együttérző pillantásokat inkább érezte magát láthatatlanabbnak, mint előtte valaha. Elvesztette identitását, már nem Min YoonGi a következő potenciális kosárbajnok volt, helyette Ryu ChaRin, a kegyetlenül meggyilkolt lánynak barátja lett. Úgy érezte YoonGi mindent elveszített, amivel számolt a jövőjét tekintve. Se karrier se szerelem csak egy véletlen baleset örök bélyege.

- Kicsim minden rendben? Ha nem érzed magad jól nem muszáj jönnöd. Biztosan megértené Mr. és Mrs. Ryu. - hallotta YoonGi édesanyja aggódó hangját a szoba ajtajának  túlsó feléről. Ma lesz ChaRin ravatalozója, amire YoonGi elmegy, mint egy jó barát. Búcsúbeszédet is mond, ahogyan azt illik a keserűségéről, fájdalmáról, de elsősorban ChaRin dicsőítése lesz a lényeg. 
- Persze minden, mindjárt egy pillanat! - szólt ki és mégegyszer átfutotta szemével a búcsúbeszéde sorait majd összehajtogatva zakója zsebébe tette. Anyukája az előszobában várt rá, kabátját és sálát igazgatva.
- Biztos jönni szeretnél? Nem muszáj. ChaRin is megértené, a szülei is. Ha fáj a lábad sem kell. - simogatta meg fia arcát, aki csak frusztráltan eltolta az anyukája kezét.
- Nincs bajom! Menjünk már... - kerülte ki az anyja alakját és lement az apukájához a kocsihoz. Apukájához egy szót se szólva ült be az anyósülés mögé és elővéve zenelejátszóját max hangerőn kezdett el YoonGi zenét hallgatni. Lehunyta szemeit és próbálta kikapcsolni a külvilágot, mert akkor legalább ha csak egy pillanatra is, de békében lehet. 

Nem tartott sokáig viszont a békesség, mert alig hogy lement a zene egy hatalmas csapódást érzett meg majd zsivajt a szülei irányából. Frufruja alól kikukucskált mi történik, nem hallotta min veszekednek a szülei, de nem is az ő dolga. Elnézve a szülei testbeszédét anyukája ismét felkapta a vizet valamin, amit apukáján vezeti le hirtelen mozdulatokkal. Nincs is emléke arról, hogy a szülei ne veszekednének legalább egy nap, de túl büszkék ahhoz, hogy elváljanak, mert az rosszfényt vetne a családjukra. Kivehette volna füléből a fülhallgatót rászólva szüleire, hogy hagyják abba a veszekedést és figyeljenek inkább az útra, de egész gyerekkorában próbálta kibékíteni őket, de rájött pár éve, hogy bármit is tesz nem tehet semmit a mérgező házasságuk ellen. Csak szemét forgatva nézett ki az ablakon, ahol hatalmas pelyhekben hullott a hó. Fejét neki támasztotta az autóüvegének és abban reménykedett sosem érnek oda. Nem akar találkozni ChaRin családjával, nem akar egy újabb siránkozást hallgatni. De hiába reménykedett és imádkozott minden istenhez a piros Hyundai autójuk beparkolt a többi közé. YoonGi még fel se eszmélt, de anyukája már becsapta maga mögött a kocsiajtót, amit apja egy morgással díjazott.
- Jól van a lábad? Ha kell a mankó, vagy haza mennél szólj nyugodtan. - szólt hátra az apja rámosolyogva. YoonGi mindig csodálta az apja vasidegeit, hogy bármilyen balhét is rendezett az anyukája Ő mindig kedvesen tudott vele beszélni.
- Megmaradok... ennél már úgy se lehet rosszabb igaz? - nevetett keserűen YoonGi majd kiszállt Ő is és bicegve megindult anyukája után. Lába jobban fájt most, hogy megpihent, mint mikor egésznap fel-alá kell járnia az iskola épületében.