Örökké veled

Kórházi móka

"A traumának nem feltétlenül kell pusztuláshoz vezetnie. A trauma elvezethet valami jobb, valami erősebb felé."

Blake

Most érünk a házhoz. Hallgatózunk, beszédet hallunk odabentről. Nem hallok sokat, de egyből felismerem Leo hangját. Oliver odahívja a házhoz a fegyveres erősítésünket. A bentről kiszűrődő hang kétségbeesett. Két szót hallok, mire Oliver beveri az ajtót. -Vér, ájulás. Oliver leadja a jelzést a többi rendőrnek, hogy ők is indulhatnak be.

Amint beérünk, hátulról is berobbanak a rendőrök. Leo már térdel és a keze a háta mögé kötözték a kezét.

Ahogy jobban belépünk a szobába, rosszul leszek. Sophie az ágyon fekszik. Testét letakarták, de a kezei és lábai ki vannak kötözve. Vérfoltot látok a takaróján, mire ideges leszek és üvölteni kezdek Leo-val.

Az egyik rendőr kivezeti Leo-t a házból. Odamegyek Sophie-hoz és megnézem lélegzik-e. Szerencsére lélegzik, de ájult állapotban van. A sminkjét leáztatták a könnyei, sápadt a haja pedig kócos. A rendőrök már hívtak mentőt, akik lassan ideérnek. Sajnálom Sophie-t azért, amin ezek után át fog esni.

Pár órával később...

Sophie

Halk csipogásra leszek figyelmes. Nehéz a szemhéjam, szinte alig bírom kinyitni. Amint kinyitom a szemem, meglátom a kórházi szoba erős fényét. Emlékszem mindenre. Blake ott áll bent a szobában. Még nem vette észre, hogy felkeltem.

-Blake? -Inkább kérdés, mint kijelentés, miközben felülök.

-Jézusom Soph! Annyira sajnálom és annyira hiányoztál!

Látom, ahogy könnyek gyűlnek a szemében. Odajön és megölel. Olyan meleg az ölelése, úgy érzem mellette, hogy van remény élni. Hogy lehet két testvér ennyire különböző?

-Figyelj Soph, tudom, hogy szólnom kellett volna Leo-ról. De teljesen megfeledkeztem róla, mert próbáltam az összes figyelmem neked szentelni. Kérlek ne haragudj rám!

Valamiért megkönnyebbülök. A következő lépésem váratlanul ér mindkettőnket. Kibújok az öleléséből és megcsókolom. Ezt éreztem a leghelyesebbnek az összeszedetlen beszéd helyett.

Ahogy lepillantok a lábamra látom, ahogy a farka megmerevedik a gatyájában.

-Jesszusom Blake, ez most komoly?

Látja, hogy mit nézek.

-Ne haragudj, de mindig ilyen hatással vagy rám.

Eleresztek egy mosolyt, mire beront egy ápolónő.

-Jó napot Sophia! Isabella vagyok! Hogy érzi magát?

-Jó napot! Jobban, mint kellene. -Őszintén tényleg nem vagyok a legrosszabbul, tudtam mi fog következni.

-Ennek örülök! Nemsokára visszajövünk és elvégezzük a kötelező vizsgálatokat!

Kérdőn nézek a nőre, de ő kimegy. Blake-re nézek.

-Az erőszakkal kapcsolatosa vizsgálatokat fogják elvégezni.

Blake

Próbálom nyugtatni Sophie-t, míg tolják a vizsgálóba, bár nem tűnik túl ijedtnek.

Kint várok, míg kivizsgálják. Nem telik sok időbe, mert már kint is van.

Visszatolják őt a szobájába, elmondják neki, hogy este akár hazamehet, abban az esetben, ha van, aki figyel rá.

Ő még nem tudja, de én biztosan vele maradok.

-Min gondolkodsz Ismeretlen?

Hangja visszaránt a valóságba.

-Azon, hogy vigyázhatnék rád én, ha Olivia esetleg nem ér rá.

Látom, ahogy kikerekednek a szemei és tudom mi jár a fejében.

-Nem szóltunk Olivia-nak, mert nem tudtuk mit szólnál hozzá.

Kijelentésemre teljesen megkönnyebbül.

-Köszönöm. Szeretném, ha te vigyáznál rám. Tudsz a történtekről és nem szeretném, ha Olivia egyből kérdésekkel bombázna.

Este elviszem Sophie-t a kórházból hozzám, összeszedem a cuccaim, aztán elmegyünk hozzá.