Egynyári Szerelem

13.Rész

Akár itt maradhatnék vele, míg le nem jár a játékidő. Maradhatnánk, hogy tovább csókoljon, hogy tovább öleljen. De nem lehet... Eltolom magamtól egy pillanatra. Biztosan meglepődik hiszen annyira bele élte magát, akár csak én.

- Már nem hallok lépteket... - suttogom. - Menjünk innen, mielőbb!
Egy pillanatig hallgat.Vajon mire gondolhat? Hogy hiba volt megcsókolnia, amikor én nem is akartam? Vagy hoITgy miért engedtem egyáltalán ha most még le akarom őt rázni?

- Jól van - válaszolja, és óvatosan körbe néz. - Azt hiszem tényleg mehetünk. - fogja meg a csuklóm majd elindulunk a lepelek között. Folyatamosan forgolódom. Nem hagy nyugodni hogy így eltűnt volna az a valami. - Lenyugodnál végre? - idegesít hogy így rángtasz!

- Akkor engedj el! - válaszolok szúrósan, és kihúznám csuklóm szorításából de nem engedi.

- Azért hogy lemaradj, és miattad lebukjak?- nevet gúnyosan. - Azt már nem!

- Nahát valaki újra tud beszélni?

- Ezt meg hogy érted? - fordul felém egy pillanatra és megáll.

- Hetek óta rám sem hederítesz!

- És? - fonja össze karjait, így csuklómat elengedi.

- És? - akadok ki. - És? Mi az, hogy és?

- Miért vagy ezen fentakadva, nem értem Aria. Te kérted hogy hagyjalak békén, és ezt tettem! Most meg sírsz itt, mintha az egész az én hibám lenne!

- Én... - nyalok végig számon idegesen. - Én nem azt kértem, hogy ne szólj hozzám! Vagy hogy úgy nézz rám mint aki a legnagyobb ellenséged lenne... Csak annyit kértem hogy fejezzük be... Mert nem helyes.

- Pár perccel ezelőtt nem így vélekedtél - vonja fel egyik szemöldökét, majd rám hunyorít. Elállnak a szavaim.

- Hogy lehetsz ennyire bunkó? - hajolok közelebb hozzá.

- Hogy lehetsz ennyire önző? - vág vissza, és ő is közelebb hajol hozzám.

- Én vagyok az önző? Neked elment az eszed!

- Nem én kezdtem!

- Mi? Te voltál aki megcsókolt!

- Nem... - ragadja meg pulóverem, és magához húz. - Te voltál Kicsi... - vigyorog rám. - Te voltál aki a kocsiban megcsókolt! - néz végig ajkaimon. Szemem szám tátva marad... De honnan? A francba!

- Végíg ébren voltál!

- Végíg... - vigyorog tovább. - Nahát? - dönti oldalra fejét. - Mennyire meg vagy lepődve... - néz rám szánalmasan. - Azt hitted hogy alszom ugye? Hogy azt a sóvárgást, amit hagytam magam után azt csak úgy betöltheted?

- Nem... Én... Én csak...

- Shhh... Fogd... Be! - fogja meg arcom, és lejjebb hajol hozzám.

- Aaron... - nézek a fényeknek köszönhetően csillogó szemeibe.

- Kicsike... - suttogja ajkaimra, és beleharap alsó ajkamba. Akaratom ellenére is felsóhajtok, ő pedig pimaszul rám mosolyog, majd mögém pillantva nagyot sóhajt, és megforgatja szemeit. - Futás... - suttogja, és maga után ránt. Olyan gyenge a reakció időm, hogy még meg is botlok. - Ez így nem jó! -áll meg majd hirtelen a vállára kap. Elsikítom magam, és felnevetek. - Nahát milyen jó kedve van valakinek! - Csap a fenekemre.

-Aauhh! - vágom tarkon, miközben ide oda rázkódom vállá. - Te csak fuss tovább!

- Ezért még számolunk! - pillant rám mosolyogva. Ez a pillanat... Amikor így néz rám... Ilyen szemekkel... A lelkembe hasít vele. - Ez az! - tesz le hirtelen.- Ez az ajtó amin ki akartam menni amikor ez a seggfej üldözni kezdett.