Egynyári Szerelem

15.Rész

Sziasztok babócák! Sajnálom hogy ennyit késtem azték a réssze, de... Fogorvosnál voltam, és kurvára megszenvedtem, meg most is mert össze kellett varrni a fog ínyemet!!!

És napokig vergődtem a fájdalomtól, de most már jobban vagyok kicsit, erőt vettem magamon hogy befejeztem ezt a részt is nektek. Köszönöm mindenki türelmét. Puszi nektek 🥰🥰🥰🥰

- Anya? Anya? - rángatom őt miközben a földön fekszik. - Kérlek ébredj! Anya!

- Hagyd! Hagyd már! - kapja el hirtelen a karom apám, majd elrángat tőle.

- Ne! Ne! Anyaaa...

- Aaron? Aaron ébredj!

- Mi? Hahh! - ülök fel hirtelen Steph hangjának köszönhetően.

- Jól vagy? - fogja meg egyik kezével arcom.

- Jól vagyok! - túrok hajamba sóhajtva, majd vissza dőlők.

- Úgy tűnik valami rosszat álmodtál... - dől mellém könyökén, megtámaszkodva.

- Semmiség - vonok vállat, majd a telefonomért nyúlok. Basszus már ennyi az idő?

- Hűha, már tíz óra? - vonja fel szemöldökét, miközben ő is rápillant.- Jól elaludtunk.

- Igen - ülök fel újra, hogy felálljak öltözni, mire Steph hirtelen visszaránt, rám ül, kezeit pedig meztelen mellkasomra tapasztja.

- Talán még rá érünk kicsit nem? - néz rám huncut tekintettel.

- Nem szeretnéd meglátogatni a húgodat?

- De persze... De nem fog megharagudni ha egy órával később indulunk.

- Kérdezhetek valamit? - ráncolom össze szemöldököm.

- Persze - mosolyog.

- Szereted őt?

- Mi? - ráncolja össze ő is. - Persze hogy szeretem. Miféle kérdés ez?

- Csak mert nem igazán láttam hogy aggódnál érte.

- Hogy mondod? - néz rám. - Te meg miről beszélsz? Már hogyne aggódnék érte?

- Nem úgy vettem észre.

- Viszont... - mosolyog maga elé majd rám néz. - Te annál jobban aggódtál érte!

- Tényleg? - vigyorgok rá, gúnyosan.

- Mit súgtál a fülébe? És miért fogtad meg annyiszor a kezét? - kérdezi mire jól kinevetem.

- Azért mert támaszra volt szüksége! Abban a helyzetben eleve nem volt magánál, mivel sok vért vesztett, és kurvára félt. Az élete jó formán a kezembe volt! És nem fogok neked magyarázkodni! - állok fel újra így ő lefordul rólam.

- Most hová mész? - kérdezi lázadva.

- Kiszellőztetem a fejem kicsit! - húzom fel a cipzárt a nadrágomon, majd felveszem az egyik író széken heverő pólómat, a bőrkabátom, és kisétálok a szobából. Nincs kedvem hallgatni a szarságait. A lépcsőn lerohanva indulnék a kijárathoz, amikor Clare megállít.

- Jaj de sietsz valahová! Nem akarsz reggelizni? - int az asztal felé, ahol friss piritóstól kezdve juharszirupos palacsintáig minden jó meg talàlható.

- Köszönöm, de nem kérek semmit! - mosolygok, majd a kijárathoz indulok, majd felülök a motoromra, és felveszem a sisakot. Mély levegőt veszek a sisak alatt. Mintha valami nyomná a mellkasom... A kulcsot a helyére illesztem elforditom, majd ráhúzok a gázra, és elindulok. Az utam egyenesen az autópálya. Ott szabadon száguldhatok. Nincs rajtam nyomás, nincsenek gondolatok, csak én és a motor... Gyűlölöm. Egyrészt gyűlölöm, mert anya is imádta a motorokat. Gyűlölöm hogy olyan kevés emlékem van róla. Gyűlölöm, mert nem szeretett annyira hogy miattam éljen. Minden egyes felszínre tört emlék után gyorsabban száguldok a kocsik között. A levegőt ziháltan veszem, és úgy érzem hogy az elmém elködüsöl a fájdalom miatt. Miért voltam olyan gyenge? Miért nem tudtam őt megmenteni? Miért nem tudom milyen a szeretet? Néha úgy érzem nincs bennem semmilyen érzelem, mintha teljesen semleges lennék... Mint egy óriási fekete lyuk. Sötét, és riasztó. Steph pedig rá tesz egy lapáttal a viselkedésével. Néha tényleg nem miért vagyok még vele...