Reckless Life [Guns N' Roses]

3. 4:00 AM, Sunset Strip, West Hollywood

_

"Az első néhány akkord után olyan volt, mintha vihar kerekedett volna a teremben, mintha villámok csapkodtak volna. Zenészként valószínűleg mind az ötünknek az volt a legfontosabb nap az életében. Ez volt a legjobb csapat, amihez valaha bármelyikünknek köze volt."

Duff, Reckless Road c. könyv
_

1985. augusztus 31. du. 2:47, Clark Street, West Hollywood

Hazaértem. Ledobtam a táskámat a szoba közepén, és hanyatt vetettem magam az ágyon. Ma este a Roxyban. Addig mi a francot csináljak?

Felkönyököltem, és hirtelen ezernyi dolog jutott eszembe, amit még ma meg kéne oldanom. Elfelejtettem hazatelefonálni, a gyomrom pedig teljesen üres, ha azt az egy darab hotdogot nem számítjuk, amit az érkezésem óta ettem.

Felálltam, aztán a bejárati ajtó mellett árválkodó, lepattant kis telefonhoz léptem. Sóhajtva a fülemhez emeltem a kagylót, aztán tárcsázni kezdtem. Mégis mi a jó francot lehet mondani azután, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül lelépsz Hollywoodba egyetlen táskával a válladon? Erre nem vagyok felkészülve.

- Halló, tessék.

- Szia anya, Zoe vagyok.

Szinte hallottam, ahogy leesik egy rohadt nagy szikla a szívéről. Gyorsnak kellett lennem, ha nem akartam a szokásos kioktatást hallgatni, úgyhogy sietősen összefoglaltam, hogy milyen a város, meg hogy mit ettem. Kicsit megnyugodott, hogy nincs semmi bajom, de valahogy éreztem, hogy ott gáz van.

- Zoe, figyelj. Nagyon örülök, hogy rendben vagy, de tudnod kéne valamiről - hallottam aggódó hangját a telefonból.

- Miről? - kérdeztem, és kezdett kicsit beparáztatni.

- Az öcséd.

- Mi van vele? - kérdeztem mostmár félig kiabálva. Nem bírom, amikor így húzza az idegeimet.

- Nyugodj meg, kislányom, semmi sem történt vele. Épp az előbb telefonált...

- Hogyhogy? Hol van? Anya, mondj már valamit - sürgettem a tőlem szokatlan hisztériával a hangomban, amitől kicsit meg is rökönyödtem.

- Megszökött.

- Mi van?

- Elindult utánad, Los Angelesbe.

- Ide?

- Igen.

- És hogy a francba fog eljutni idáig?

- Elvitte apád régi kocsiját.

- De hát az alig működik - fogtam a fejem. Ezt a hülyegyereket.

- Megjavíttatta Chicagonál. Az előbb már Denverből telefonált.

- Denverből? - Lehetetlen. Máig sem értem, hogyan szökött meg észrevétlenül úgy, hogy utána egy pillantás alatt átutazta a fél országot.

- Nem tudtam rávenni, hogy visszajöjjön... Ha odaér, beszélj a fejével! Még csak tizenhét éves, az Isten szerelmére...

- Tudja egyáltalán, hogy hol lakom?

- Tudja. Megszerezte a címet, mielőtt még elindultál. És a gitárodat is elvitte - mondta anya egyre sírósabb hangon, és szinte hallottam, ahogy idegesen tördeli a kezeit.

- Istenem - hunytam le a szemem, és a homlokomhoz emeltem a tenyerem. - Jó, anya ne aggódj. Megoldom.

Miután letettem a telefont, muszáj volt leülnöm. Az öcsém Los Angelesbe tartott, jogsi nélkül, egy rozoga autóval. Ha lerobban a sivatag közepén, nem tudom, hogy fogja túlélni, de ha véletelnül mégis eljut egyszer idáig, én megölöm. Ha valami baja lesz a gitáromnak, duplán megölöm.