Reckless Life [Guns N' Roses]

5. Dancing with Mr. Brownstone

1985. szeptember 1. du. 8:11, Rainbow Bar, Sunset Strip, West Hollywood

Beléptem a Rainbow-ba, és körülnéztem. A srácok még nem voltak ott, ezért kértem magamnak egy Coca-Colát, és leültem egy üres asztalhoz.

Nem volt valami nagy a tömeg, de már akkor, este nyolc körül is lehetett látni érdekes arcokat. Például ott volt az a piros hajú punk srác. Odahaza nem sokszor láttam ilyen alakokat.

- Hé, Zoe! - hallottam hirtelen egy mosolygós hangot, mire felkaptam a fejem. Kellett egy kis idő, amíg beazonosítottam, hogy mégis ki a franc áll előttem.

- Jackie! Hát te? - mosolyodtam el - Jackie volt az a csaj, aki elfuvarozott Connecticutból egészen idáig - nem hittem, hogy még valaha összefutunk. És pedig de. Jackie egészen hasonlított rám, amiért nagyon megkedveltem, bár ránézésre kicsit visszafogottabb típus volt. Semmi hajtupír, semmi szakadt cucc, semmi agyonnyúzott tornacipő.

- Leülhetek? - kérdezte, mire arrébb csúsztam, hogy elférjen mellettem.

- Hogy kerülsz ide?

- Csak átutazóban vagyok itt - mondta megvonva a vállát. - Nem kenődött el a rúzsom?

- Nem. Hogyhogy átutazóban?

- Elmegyek egy hétvégére Seattle-be haverokkal. Hétfőn jövök vissza. És te? Milyen Los Angelesben? - vigyorgott, és kérdés nélkül beleivott a kólámba.

- Eddig jó. Össz-vissz öt srácot ismerek a környékről, plusz az öcsém, akit el kellett szállásolnom, mert meglógott otthonról - vontam fel a szemöldököm, mire Jackie elnevette magát. - Még egy hete sem vagyok itt, de máris fogy a pénzem... Kéne találnom valami állandó melót.

- Segíthetek keresni, ha akarod.

- Köszi, az jó lenne - mosolyogtam rá hálásan. - Persze csak ha van időd. Már így is túl sokat tettél értem.

- Időm az mindig van - vigyorodott el, mire elröhögtem magam.

- Rúzsos a fogad.

- Basszus, tényleg? - kapta a szája elé a kezét Jackie. Idegbajosan dörzsölni kezdte a fogát az ujjaival, én meg csak nevettem mellette. Egészen hétköznapi látvány lehetett.

Még dumáltunk kicsit Jackie-vel, aztán megadtam neki az otthoni számom, mert mennie kellett. Azt mondta, majd hív, ha visszaért Los Angelesbe, aztán elköszönt, és sietősen elhúzott.

Megint ott ültem egyedül. Jackie félig megitta a kólámat - persze csak mert ugyanolyan pofátlan, mint én -, úgyhogy vettem még egyet, és visszaültem az asztalhoz. Már kilenc is elmúlt. A srácok ilyenkor már itt szoktak lenni. Minden mindegy alapon ücsörögtem tovább, hiszen időm volt, más dolgom meg úgysem akadt, szóval gondoltam, megvárom őket.

• • •

Tizenegy óra van. Három tetves órája ülök itt, és annyi Coke-ot ittam meg, hogy pár napig biztos nem fogok aludni.

- Rohadt jó.

Kicsit csalódottan a táskám után nyúltam, és felálltam. Mindegy, van ilyen. Majd máskor találkozom velük.

Kiléptem az utcára, ahol még javában zajlott az élet - főleg az elmebeteg Los Angelesi fiatalok élete. Az alatt a hét perc alatt, amíg hazaértem, háromszor utánam fütyültek, egy részeg gyerek letaperolt, és ketten megpróbáltak lepasszolni egy kiló füvet.

Lepattintottam őket azzal, hogy higyjék el, van elég, aztán félrelökve pár embert, akik csak azért is a járda közepén tobzódtak - biztos, ami biztos, senki se férjen el mellettük -, végre ismerős környékre értem, és megálltam a háztömböm előtt. Szinte éreztem, hogy lelassult az agyam a töméntelen hülyeség láttán.