Reckless Life [Guns N' Roses]

26. I'm alive

1985. szeptember 21. de. 3:41 Santa Monica Blvd, West Hollywood

- Miért mondtál nemet? - tette fel a kérdést Slash az éjszaka folyamán már vagy hatodszorra, és értetlenül fordult felém. Erősen megszorítottam a kormányt, és lassítás nélkül kifordultam a kihalt Santa Monicára. Ez volt az első olyan pillanat a hatalmas hangzavar után, amit csendben tölthettünk volna - Slash azonban úgy döntött, újra feldobja a témát.

A koncert után nem maradhattunk sokáig az öltözőben - amiben egyébként már egészen otthonosan berendezkedtünk -, de amíg erőszakkal ki nem dobtak minket, addig minden pillanatot kihasználtunk arra, hogy eszeveszett módon megünnepeljük a koncert hatalmas sikerét. Még több pia fogyott, még több fű tűnt el, és még több ruha került a padlóra - a végére rengetegen gyűltünk össze az aprócska öltözőben, de egyikünk sem bánta.

Ott volt Marc, és egy újabb fotós haverjuk, Jack, aki röhögve kattogtatta a gépét egész este - minden őrült pillanatunkat megörökítette. Eljött Adrianan és Desin kívül egy újabb táncos, valami Gaby is, aki nem sok vizet zavart, beszélni sem nagyon tudtam vele. Ronnie szinte teljesen el is felejtette az ellopott kocsija miatt érzett aggodalmat, és halál részegen fetrengett Danny mellett a földön. Én a kanapén töltöttem az időm teljes részét, Duff ölében ülve - persze csak a helyspórolás miatt. Mellettünk Slash és Axl körül fel-feltűnt mindig más-más csaj, Steven és Adriana a sarokban gubbasztva nagyon el voltak merülve egymásban, ahogy a pár percekre el-eltűnő Desi és Izzy is.

Forgott velem az egész szoba, alig kaptam levegőt a hihetetlen mennyiségű füsttől és röhögéstől, és bár már kiszállt belőlem a kokain hatása, az újabb üvegekkel érkező ital segített megint teljesen elveszteni az önkontrollomat. A bőrdzsekim már nem volt rajtam, ahogy a fél pár tornacipőm is eltűnt valahol, de nem igazán érdekelt.

Ronnie passzolta le nekem az üresedő sörös üvegek helyett a bontatlanokat, néha a kezembe került egy-egy körbejáró joint, amikor pedig olykor-olykor találkozott a tekintetem Duff homályos, de nevetős szempárjával, hagytam, hogy végigsimítva az arcomon közelebb húzzon magához, karjával erősen átölelve a derekamat, és félresöpörve az arcomba lógó kócos, cigifüsttel átitatott hajzuhatagomat határozottan megcsókoljon - ezúttal azonban eszembe sem jutott, hogy mi lehet erről a többiek véleménye. Talán betudták az őrült estének, talán nem - nem érdekelt. Megcsókolhattam, amikor csak akartam, hagyhattam, hogy lehunyt szemmel magához öleljen, és a vállamra hajtsa a fejét. Még akkor sem foglalkoztatott a többiek véleménye, amikor már erősen kezdtem kijózanodni, és jóleső szédülés helyett rosszullét fogott el.

Duff is egészen józannak látszott a végére - össze-összenéztünk néha a srácok folyamatos, idióta sztorijaik, baromkodós poénjaik és hatalmas röhögésük hallatán, aztán Duff csak röhögve megrázta a fejét, és beleivott a kezében pihenő sörös üvegbe. Aztán vége lett.

Jelezték nekünk, hogy abba kellene hagynunk a rendbontást, és az épületet is el kéne hagynunk kábé azonnal. Nem azt mondom, hogy kidobtak minket, de rendes összepakolásra nem maradt időnk - a felsőmet például otthagytam, és az egy szál melltartóm fölé csak a bőrdzsekimet tudtam felvenni.

Axl és Izzy még nagyon részegek voltak, amikor kiléptünk a Troubadour hátsó parkolójába, és Desi sem tűnt túl beszámíthatónak, úgyhogy miután elvetettük a további bulizás ötletét a Rainbowban - merthogy ez volt a tervük -, Danny beterelte őket a kocsijába, és kijózanodott fejjel közölte szegény Ronnie-val, hogy neki már csak a platón maradt hely.

Duff szó nélkül felrántotta a kocsim ajtaját, és két gitártokkal a kezében végigdőlt a hátsó ülésen, Slash pedig automatikusan bepattant mellém az anyósülésre. A kocsiban és a teljesen elcsendesedett késő hajnali Hollywoodon uralkodó síri csend szinte bántotta a fülemet az eddig folyamatosan üvöltő zene és hangzavar után. Reméltem, hogy a Hollowayig tartó út hasonló csendben fog eltelni, de úgy láttam, Slashnek nem ez volt a terve.