Reckless Life [Guns N' Roses]

29. Living like a lemon

1985. szeptember 26. du. 6:52 Rainbow Bar and Grill, Sunset Strip, West Hollywood

Megborzongtam a szokásosnál is hűvösebb, késő délutáni levegőtől, aztán a hátamra dobva a bőrdzsekim egy gyors mozdulattal kihúztam alóla hosszú, napok óta először mosott hajzuhatagomat. Rutinosan vettem be a kanyart a Whisky előtt, ahol kikerültem egy kisebb tömeget, majd lendületesen lépkedve pillantottam a neonfényektől messzire fénylő Rainbow felé.

Ma este szinte kötelező jelleggel kellett megjelennem a bárban - legalábbis Duff állítása szerint. Az elmúlt két nap így is kissé sűrűre, zavarosra, és átláthatatlanra sikeredett, így most annak is örültem, hogy legalább pár percre hazaugorhattam ruhát váltani és lezuhanyozni. Fogalmam sem volt, mikor aludtam utoljára, és ha el is bóbiskoltam valahol, az vagy a srácok szinte kiüresedett próbaterme volt a Hollowayen - ők szintén erre-arra mászkáltak, csak próbálni jártak haza -, vagy az Empire Studios hátsó lépcsője alatti, koszos betonrész, ahol minden zavaró tényező nélkül meghúzhattam magam.

Kezdett elvinni magával az események pörgése, és azon kívül, hogy nem aludtam, literszámra ittam a sört és a vodkát, nem kevés vagyonomat dobtam ki majd' egy raklapnyi Marlborora, és ismét alig ettem - ezúttal viszont időhiány miatt. Meglepő módon azonban egyre jobban éreztem magam, és tetszett, amit csinálok - úgy éreztem, kezdenek beindulni a dolgaim, és ettől a kialvatlanság és éhség ellenére is erőre kaptam.

És mellesleg egyre jobban megbizonyosodtam róla, hogy imádom a srácokat, akik folyton lekötötték a szabad perceimet, csak hogy egy pillanatig se unjam a fejem. Axl meglátogatott néha az Empire lépcsője alatt - fogalmam sincs, honnan tudta, hogy ott vagyok -, és amellett, hogy mindig hozott nekem egy üveg sört, sikerült röhögőgörcsöt okoznia a sztorikkal, amikről a próbák ideje alatt lemaradtam; Slash beugrott, amikor olyan kedve volt, és leszarva, hogy mit csinálok éppen, rávett, hogy hatalmas hangzavarral és beseggeléssel kísérve bulizzam végig velük fél Hollywoodot; Izzy felhívott egyszer az éjszaka közepén - sikeresen felkeltve pár perces álmomból -, és telefonon keresztül eljátszotta nekem egy éppen készülő szám riffjét, hogy mondjam meg, mennyire kurva jó; Steven néha feltűnt itt-ott, és minden egyes alkalommal megkérdezte, hogy nem kell-e egy kis kokain, aztán vigyorogva mesélt a legújabb trófeájának számító csajról, mintha engem annyira érdekelne; Duff pedig minden egyes találkozásunkkor felrángatva az álmos unottságból egyszer végigrohant a Stripen velem a hátán, egyszer felmászott utánam a Whisky a Go Go tetejére, és onnan velem együtt az éjszakaba ordította, hogy "itt a buli, faszagyerekek", egyszer-egyszer pedig hazavitt, ha a kimerültségtől bealudtam a többiek között a Rainbow egyik bokszának asztalán, aztán a karjaiban fogva felcipelt a lépcsőn, és gondosan lefektetve engem halkan mellém dőlt. Nem volt olyan, hogy ne vigyorral a fejemen hajtottam volna alvásra a fejemet - egyszerűen éreztem, hogy élek, és bár magam is rohadtul elcsépeltnek találtam ezt a gondolatot, mégis igazat adtam neki. Élek.

A Rainbowhoz közelítve rámosolyogtam a velem szembe jövő, hangosan köszönő ismerős arcokra, aztán zsebre vágva a kezem akaratlanul is egy kártyát tapintottam meg az ujjaimmal - Victoria névjegye gyűrötten hánykolódott a zsebemben, amióta megkaptam. A Rotten Flames szekere beindult - a zene, amit velük játszhattam az elmúlt napokban, szíverősítőként élesztette fel bennem a gondolatot, hogy mindenkinél szabadabb vagyok, és azon kívül, hogy azt csinálok, amit akarok, olyan arcokkal bulizhatom szét az agyam, akik hozzám hasonlóan nem csak tűrik a mocskos életmódot, de egyenesen imádják is.

Jamie, az eszeveszett, minden porcikájában őrült és lázadó, alig tizenhét éves utcagyerek a legpofátlanabb vigyorral rendelkező egyén, akit valaha gitárral a kezében láttam, a csendesen gyilkoló Patrick pedig olyan erővel, gyorsasággal és energiával tudta ütni a dobokat, hogy egyszerűen a hajam is égnek állt, és sosem bírtam megállni vigyorgás nélkül. És ott volt Todd. Nem hagyhatom ki Toddot. Ha azt mondom, hogy egy rafinált, hihetetlen gátlástalan, hangos, sikító, pusztító, cigifüsttől homályos, kaján tekintetű csajozógép, egy egészen keveset sem túlzok. A legmocskosabb, legigénytelenebb társaság, akik a társadalom legalján fetrengve is a lázadás királyai. Furcsák voltak még nekem, és bár egy pillanatra sem tudtak zavarba hozni, hozzá kellett szoknom az életstílusukhoz - a próbateremben szó szerint eldobált tűkön, használt gumikon és törött vodkás üvegeken lépkedtem. A Guns N' Rosestól eddig megtapasztalt élet ugyanolyan legalja, koszos, gátlástalan és eszeveszett volt, azonban ha akartam se tudtam volna összehasonlítani a két bandát - a Guns azokat a srácokat testesítette meg a számomra, akik gyönyörűek voltak, fiatalok, meztelenek és a buliért éltek, amit számukra főleg a zene jelentett. Mocskosak voltak, körül voltak véve lányokkal, és nem féltek kihasználva a lehetőséget odalépni az emberek gyomrára, mondván "nézzétek, hogy kell élni". A Flames egészen más volt - számomra punkok voltak, akik talán túlságosan is durván lázadtak minden szabály ellen, és a legszélesebb végletekig menően semmilyen korlátot nem akartak figyelembe venni. Amiért éltek, az a megbotránkoztatás és a végtelen lázadás volt - egy szóval éppen úgy éreztem, klappolok közöttük. Mégsem vetődött fel bennem még csak a gondolat sem, hogy választanom kelljen a két banda között - az egyik az életet jelentette számomra, a másik a zenélést.