Reckless Life [Guns N' Roses]

23. Anything goes tonight

1985. szeptember 17. du. 7:18, Palm Ave, West Hollywood

- Hogyhogy nem fizettetek már egy hónapja? Nemrég kaptatok Michelle-től egy rakat pénzt - kérdeztem belépve a homályos raktárhelyiségbe. Szinte kongott az ürességtől - a dobszerkó nem állt a megszokott helyén, a sarokban nem matracok és párnák hevertek, hanem pár összegyűrt papírdarab, az erősítők sem voltak a szokásos helyükön, és gitárok, pengetők meg üvegek sem borították az így rideggé és fedetlenné vált betonpadlót. Mit mondhatnék, pocsék érzés volt így látni azt a helyet.

- Mintha nem tudnád, hogy mindent a koncertre költöttünk - szólalt meg köszönés nélkül Izzy, aki a bent maradt egyetlen bútorzaton, a párnáitól megfosztott kanapén terpeszkedett. Fújt felém egy füstfelhőt, majd leütötte a hamut a padlóra, ami egy pillanatig még parázslott, aztán beolvadt szürke környezetébe. Duff egy hanyag mozdulattal levetette magát Izzy mellé, és beletúrt hajába. Egy pillanatra megállt rajta a tekintetem - egyszerűen olyan rég láttam, hogy legszívesebben minden másodpercben szívtam volna magamba a látványát. Farmerja fél térdén ki volt szakadva, pólója kifordítva, haja kócos, arca meggyötört, de még mindig élettel teli. Rohadtul elfáradhattak, nem kevés cuccot kellett kipakolniuk onnan.

- És miből ittatok? - szaladt fel a szemöldököm, aztán egy félvigyor kíséretében odasétáltam hozzájuk, és lehuppantam a köztük lévő szűk helyre. Válasz helyett Duff halkan elröhögte magát, Izzy meg felém pillantott a szokásos gunyoros mosollyal a fején.

- Herkából.

- Hülye narkós - ráztam meg a fejem hitetlenül, de nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel. Izzy talán a legokosabb ember, akivel valaha találkoztam - de nem az a sokat tudó, jólnevelt, hanem az a hihetetlenül rafinált fajta. Tele van anyaggal, de még véletlenül sem saját fogyasztásra. Inkább terjeszti.

- Mondja Miss Kokain - röhögött ki, aztán meg sem várva a reakciómat elpöckölte a cigijét, és feltápászkodott a kanapéról. Annyiban hagytam, elvégre igaza volt. Őszintén szólva a szórólapozás, meg a jegyek terjesztése közben nem kevés kisebb-nagyobb buliba keveredtünk, és hogy, hogy nem, a Mike-tól elkobozott kokaint teljes egészében eltüntettem. Pár napja éppen egy házibuliba rángatott magával Slash, Izzy és egy haverjuk, és mivel a helyzet és a szervezetem is megkívánta a kokaint, valahogy szereznem kellett. Tudtam, kinél találok egy kis anyagot, így kértem is tőle - a segítségemért cserébe. Izzy meg rendes srác módjára le is passzolt egy keveset. Azt mondta, soha többé nem fog adni, mert nem akar közrejátszani a függőségemben. De ki beszél itt függőségről?

- Mi van? - szólaltam meg, miután elkaptam Duff tekintetét, aki az arcomat méregette. Elfordította a fejét, de tudtam, miért nézett - talán kicsit meglátszott az arcomon a napokban elkövetett töménytelen mennyiségű önpusztítás. Válaszra várva figyeltem, ahogy újra felemeli a fejét, és felvonva a szemöldökét szólásra nyitja a száját.

- Még abbahagyhatod - közölte, és Izzyt követve felállt, majd lassan kisétált a tárva nyitva álló vasajtón. Hitetlenül megforgattam a szemem, és jobb híján követtem Duff példáját. Tudja, hogy utálom, ha megmondják nekem, mit csináljak.

- Hé, Zoe, hallod - kiáltott felém pár méter távolságból Slash, ahogy kiléptem a szürkületbe átcsapó váló napfénybe, mire odakaptam a tekintetem.

- Mi van?

- Tele van minden kocsink, pakolhatunk a tiédbe? - állt meg mellettem az örökös, letörölhetetlen vigyorral a fején, mire a melletünk heverő dobozokra és egy-két gitártokra pillantottam.

- Persze.

- Kösz. Hé, Ronnie - fordult meg Slash, mire megjelent a sarkon egy rövid hajú, magas, hiperaktívnak tűnő srác, és a göndörhöz hasonlóan vigyorogva közeledett. Előttünk lelassítva levegő után kapkodott - valószínűleg éppen az előző percben cipelte el a raktár elől az erősítőket. Farmer volt rajta, bőrdzsekije csak a fél vállán lógott - egyszerűen üvöltött róla, hogy állandóan túl van pörögve, az arcán ülő félvigyortól pedig nekem is mosoly kúszott az arcomra. - Ezeket bepakoljuk még Zoehoz, jó?