Reckless Life [Guns N' Roses]

18. So the little got more and more

1985. szeptember 4. du. 3:40, Robertson Blvd, West Hollywood

- Na, tiplizhetsz - lépett mellém Duff, és mogorván intett egyet a fejével Jason felé. Ő a mellém magasodó szőke punkra kapta a tekintetét, de tőle szokatlan módon semmit nem szólt be neki. Minimum egy gúnyos nézésre számítottam, de azt hiszem, elég volt aznap egyszer megveretnie magát. Oldalba böktem Duffot, mire ő odébb húzodott pár centivel, de továbbra is keményen bámult Jasonre, aki szüntelenül állta a tekintetét.

- Nyugi, megyek - emelte fel maga elé védekezésképpen a kezét felmorogva, aztán a hideg sörös üveget az arcán tartva hátrálni kezdett. Durván vetettem rá egy utolsó pillantást, aztán megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba, Mike felé. Nem érdekel, mi lesz Jasonnel ezután, csak annyit tudok remélni, hogy nem kell többet elgyepálnom.

- Hé - lépett ki az Abbey ajtaján Axl, aztán felém hajított valamit. Reflexből utána nyúltam a jeges zacskónak, ami dermesztő fagyosságával egy pillanat alatt lehűtötte a tenyeremet.

- Kösz - biccentettem, aztán az arcomhoz nyomtam a jeget, ami szinte azonnal elkezdett olvadni a kezemben. A szám még mindig vérzett, a megszáradt vér pedig ott feketéllett az arcomon. A kezem is tele volt ilyen nyomokkal, nagyrészt Jasontől származtak. A gyűrűim megnehezítették a verekedést, saját magamnak is fájdalmasan sajgó lila foltokat okoztam velük - mégsem bántam meg a dolgot igazán.

- Hallod ember, nagyon para vagy - rázta meg a fejét röhögve Slash, miután elsöpörve a tengernyi hajat az arcából közelebbről is megnézte a sebeimet. A vérző ajkaim miatt csak egy félvigyort tudtam megereszteni, ami rögtön el is tűnt, ahogy találkozott a tekintetem Axlével. Összefont karokkal figyelt, a tekintete egy pillanatig kemény volt, aztán felvonva a szemöldökét átváltott a tipikus "én megmondtam" nézésre. Egy legyintéssel jeleztem, hogy igen, igaza volt. Megint.

- Hogy vagy? - álltam meg Mike előtt, utánam egy másodperccel pedig Duff is megérkezett. Jól esett, hogy törődik velem, de kezdett kicsit idegelni az aggodalmaskodása.

- Frankón - villantotta rám a fogait az öcsém. Fehér mosolya a vérfoltokkal díszített arcából csak úgy világított. A fél fejét eltakarta az Axl által szervált jég - az olvadt jég vizes nyomokat hagyva maga után lefolyt Mike arcán, ahol vörösre keveredett a vérrel. Felszisszenve ültem le mellé a járda padkájára, mire továbbra is vigyorogva fordult felém.

- Te sem nézel ki jobban.

- Sejtettem - röhögtem fel, aztán azonnal le is pergett a jókedv, ahogy belehasított a számba a nevetés és a verkedés nyomai okozta fájdalom.

- Figyelj, dolgoznod kell, nem?

- De - fintorogtam fájdalmasan, és szinte már éreztem is a tegnapi műszakom után kínzó lábfájást a lábszáramban.

- Én hazamegyek, oké?

- Kocsival vagy?

- Aha.

- Tényleg, hol voltál egész éjaszaka? - jutott eszembe hirtelen a reggel kapott kisebb sokkom. Mike elmosolyodott azzal a tipikus, flegma arckifejezésével, aztán sokat sejtetően felém pillantott.

- Egy csajnál.

- Oh, oké - hökkentem meg, mire az öcsém felnevetett. Oké, hogy szabadon élünk meg minden, de egyrészt ő tizenhét, másrészt az öcsém. Mégsem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan beilleszkedik. - És ki a hölgy?

- Sandynek hívják.

- Milyen Sandy? - kérdeztem rögtön, miután kihagyott egy ütemet a szívem. A Sandy durván gyakori név, de sosem lehet tudni.