Reckless Life [Guns N' Roses]

28. Can't you see I'm a lil insane..?

1985. szeptember 23. de. 6:19 Robertson St, West Hollywood

- Mennyi pénzed van?

A polcokon sorakozó, elvileg olcsónak számító konzervkaják árain végigfuttatva a szemem inkább csak megráztam a fejem, és tehetetlenül a bőrdzsekim zsebébe süllyesztettem a kezem. Talán egy-két dolcsi ha volt benne - minden más kacaton kívül tehát tök üres volt.

- Hát... - vigyorodott el kínosan a mellettem magasodó Duff, aztán szintén a zsebébe túrva előkapart egy maréknyi aprót és egy egydollárost. Elröhögve magam néztem, ahogyan teljesen feleslegesen átszámolja az érméket, aztán szintén felnevetve visszavágja őket a dzsekije zsebébe. - Mondjuk két konzervre elég.

- Nálam is van egy kicsi, úgyhogy... - "minden mindegy" alapon megvonva a vállam leszedtem négy barackkompótos konzervet a polcról, és a mellettünk csendben nézelődő mintapolgár anyukák és nagymamák elcsodálkozó pillantását figyelembe sem véve diadalmasan felemeltem őket a levegőbe. - Ez a reggeli.

Duff röhögve, és - kissé meggyötörten a kialvatlanságtól - megdörzsölve a szemeit megragadta a karomat, és a szupermarket pénztárja felé húzott. Kora reggel volt, ráadásul hétköznap, mégis meglepően sokan voltak, akik már ilyenkor nagy bevásárlást tartottak. Persze egyikük sem nézett jó szemmel két bőrdzsekis, tépett hajú, szakadt ruhájú, piától és füves cigitől bűzölgő punkra - nem mintha ez akármelyikünket is zavarta volna.

Duff ráhozva a frászt egy konzervatívan csendes öreg nénire velem együtt bevágódott az egyik kasszánál álló sorba, és fél tenyerével befogva a szám visszafojtotta a belőlem kitörő röhögést. Rázkódó vállakkal hagytam, amíg Duff egy kedves "mit nézel?" pillantással elintézte az elkerekedő szemekkel bámuló nénit. Már reggel fél hétkor sikerült felzaklatnunk a szupermarket nyugalmas és rendes népét.

- A többiek is biztos örülni fognak - engedett el Duff, mire megvonva a vállam előrébb léptem a pénztárnál álló sorral együtt. Biztos voltam benne, hogy már megint napok óta alig ettek normális kaját, és őszintén szólva ez sem volt egészen annak mondható.

- Most megint nem éheztek két napig - fűztem hozzá gúnyosan mosolyogva, mire Duff átölelve a vállamat elröhögte magát - nem is értem, hogy voltunk képesek nevetni, amikor szó szerint elkeserítő volt a dolog. Volt, hogy napokig éheztünk, aztán amikor valahonnan előkerült egy kis pénz - mint most a koncertről -, már azonnal el is fogyott mind kajára meg piára. A troubadourbeli buliért kapott pénz nem volt túl nagy összeg, mégis inkább tartottam otthon az ágy alatt - túlságosan is jó ismertem magamat.

- Kábé ma vacsorázunk majd először rendesen a Roxy óta - váltott át Duff csendes vigyorgásba, és kivéve a kezemből a négy konzervet hanyagul felpakolta őket a futószalagra. Felvonva a szemöldököm kicsit összeszorult a gyomrom a gondolatra - a srácok sosem beszéltek a piszkos anyagiakról, és főleg nem nyavalyogtak soha amiatt, hogy éheznének, pedig nagyon is komolyan meg voltak szorulva. Az élet akkor számukra egy célt szolgált: túlélni valahogy a következő koncertig. És ez nem vicc.

- Két dollár negyvennégy cent lesz - közölte élesen a pénztárgép mögött ülő, mogorva, vén szipirtyó, mire Duff felém fordulva némán grimaszolva kigúnyolta őt, aztán miután túlharsogva az üzletben uralkodó csendet hangosan felröhögtem, kivette a kezemből a felé nyújtott egydollárost, és a sajátjával összefogva lecsapta a pénztáros elé. Akármennyire is voltunk megszorulva, sosem volt olyan, hogy elveszítettük volna a humorunkat. Mindig viccesek voltunk, csak volt, hogy ezt rajtunk kívül mások nem értékelték.

Hatalmasat rúgva a levegőbe ugrottam ki a szupermarket önműködő üvegajtaján, aztán visszafojtva a vigyorgásomat a furcsa és elcsodálkozó tekintetek láttán oldalba löktem a mellettem röhögő Duffot, és lendületesen elindultam a Clark felé. Komolyan nem érdekelt a munkába induló emberek véleménye - a legtöbben őrültnek nézhettek a fejrázások és összeráncolt szemöldökök alapján. De per pillanat a mellettem röhögéstől botladozó punk volt az egyetlen, aki igazán érdekelt - vigyorogva néztem kicsit, ahogy egy gyors mozdulattal kisöpri az arcából a belehulló hajtincseket, és dob egyet a hátán lógó bőrdzsekin, aztán önkéntelenül is közelebb húzódva hozzá kivettem a kezéből két konzervet, hogy igazságosak legyünk.