Reckless Life [Guns N' Roses]

7. Jason

1985. szeptember 2. du. 2:48, Melrose Ave, West Hollywood

Elértem egy nagyobb főúthoz, úgyhogy lassítottam, és vártam, hogy mikor vált a lámpa. Zsebre vágtam a kezem és elfordítottam a fejem a nap felé, hogy egy kis fényhez jusson az arcom. Eddig szinte csak sötétben császkáltam a környéken.

- Zoe? - hallottam magam mögül hirtelen egy férfihangot, mire kinyitottam a szemem, és megperdültem. Basszus, ne. Ne csináld ezt velem. Ne. Ne. Ne.

- Baszki - sápadtam le, és nem érdekelt, hogy elütnek-e, vagy sem, villámgyorsan sarkon fordultam, aztán a lábaimat kapkodva átrohantam az úton.

- Várj már, hé! - hallatszott a hátam mögül a kiabálás, de nem lassítottam le. Nem akarom őt látni, a létezéséről sem akarok tudni, nem. Basszus, mi van? Ez ide is követett? Mostmár sosem fogom levakarni magamról?

- Várj! - ismételte meg üldözőm, majd utolért, és a vállamnál fogva megfordított.

- Jason, akadj le rólam - rántottam ki a karomat a szorításából.

Jason. Egy magas, kócos hajú, nálam egy évvel fiatalabb, jóképű de átlagos srác. Egy évig jártam vele Connecticutban, és a kapcsolatunknak nem lett túl jó vége - hogy konkrét legyek, katasztrófába fulladt az egész. Jason volt az egyik (nyomós) oka annak, hogy el akartam már húzni a francba.

Eleinte jól megvoltunk, de aztán kezdett erőszakoskodni, én meg ugye nem vagyok az a mindent tűrő, gyenge kislány fajta, úgyhogy kapott tőlem pár pofont, aztán elegem lett, és ott hagytam. Azt hittem, az ország másik felében nyugtom lesz tőle, és a büdös életben többet nem kell gondolnom rá. Hát, tévedtem. Van ilyen.

- Zoe, ne már...

- Kopj le - forgattam meg a szemem, aztán sarkon fordultam, és sietős léptekkel tovább mentem. Tudhattam volna, hogy egy sima "kopj le" nem fog megszabadítani tőle.

- Miért csinálod ezt? Csak beszélni szeretnék veled...

- Te jó Isten, takarodj már innen! - fordultam meg egy pillanatra idegesen felkiáltva. - Ha ide is képes voltál követni, akkor szimplán beteg vagy. Tűnj a francba.

- Állj meg! - hallottam a hátam mögül, mire futni kezdtem. Elég erőszakosra váltott a hangja, én meg ismerem már ezt a szituációt. - Nem hallod?

A következő pillanatban újra utolért, de nem volt valami kíméletes. A karomnál fogva visszarántott, mire nekiestem. Alig volt magasabb, vagy erősebb nálam, ezért nem is értettem soha, hogy miért arcoskodik folyamatosan. Egyszer próbált megütni, de utána azt is megbánta, hogy megszületett.

- Ne nyúlj hozzám - szűrtem a szavakat a fogaim között, és megpróbáltam ellökni magamtól. Nem sikerült.

- Most meghallgatsz.

- Engedj el, te barom! - rántottam egyet a kezemen, de csak még erősebben szorítani kezdte, mire összerándult az arcom a fájdalomtól. A nyílt utcán terrorizál, bazdmeg. Nem egy észlény.

- Engedd el! - tűnt fel hirtelen mellettem egy mély hangú arc, és meglökte Jasont. Aki közben természetesen nem engedett el, miért is tette volna. Fel akartam nézni, hogy lássam, ki próbál nekem segíteni, de alig tudtam felemelni a fejem. A lábamat sem tudtam használni, Jason teljesen lefogott. A karomat próbáltam kirántani a szorításából, de olyan erősen tartott maga előtt, hogy esélyem sem volt szabadulásra - hát, nem maradt más megoldás. Hirtelen fogtam magam, összegyűjtöttem minden erőmet, és egy kisebb lendületet véve lefejeltem Jasont. Azonnal elengedett, és az orrához kapott, mire hátra tántorodtam.