Tudatlanság

Chapter Three

Lassan sétálva élveztem az erdő jól ismert illatát, a falevelek suhogását és a madarak csiripelését. Majd később egy csapat állat dobogását. Mármint azt nem élveztem, de határozottan hallottam. Megtorpantam és kíváncsian kezdtem kémlelni az előttem elterülő tisztást, majd egy pillanat múlva meg is érkezett a zaj forrása, a helyi falka. Izmaim megfeszültek és óvatosan figyeltem, hogy mire készülhetnek. Meg is jelent a falka élükön egy nagy, éjfekete bundájú és vörös szemű farkassal. A falka mindenféle bundaszínnel rendelkező farkasokból állt. Volt ott barna, fekete, de még szürke farkas is. Nézelődésemet azonban megzavarta, hogy nekikezdtek átváltozni, így tekintetem gyorsan oldalra kaptam, majd felkiáltottam.
- Állj!
Óvatosan hunyorogva felmértem a helyzetet, majd látva, hogy kérésemnek megfelelően nem változtak végül át, kihúztam magam és köhintve egyet magyarázkodni kezdtem.
- Elég ha gondolatban mondjátok, amit akartok, mint amikor a falkatagokkal beszélgettek. Hallani fogom úgy is. - avattam be őket gyorsan, mire bár kételkedtek, de teljesítették kérésemet.
- Nos, akkor hallasz minket így is? - szólalt meg elsőként az alfa farkas, mire bólintottam egyet válaszul.
- Minek köszönhetem a látogatást? - vágtam rögtön a közepébe, igyekezve elterelni a figyelmet az előbb történtkről. Nem is értem mit gondoltak. Vagy manapság már áttudnak változni úgy, hogy a ruhájuk is megmaradjon? Ha igen, akkor az elég kínos lenne, tekintve, hogy hogyan kirohantam abban a pillanatban, hogy át akartak változni. Mondjuk, már mindegy. Ez is egy jó esély arra, hogy megmutassam egy képességem. Ha a városban akarok maradni, akkor kénytelen leszek összemelegedni velük. Meg aztán nekem sem árt, ha van valaki akire támaszkodhatom, főleg azok után, hogy khm... ne is emlegessük.
- Tekintve, hogy a mienk az egyetlen falka a környéken, mi felelünk a város biztonságáért. Természetfeletti aktivitás szempontjából. - kezdett bele ittlétük okának ismertetésébe igencsak részletesen. Mármint az ilyesfajta információ az első, amit egy természetfeletti feltérképez mielőtt beköltözne egy városba, tekintve, hogy a vérfarkas falkák kifejezetten érzékenyek, ha a területőkről van szó. Mindez miatt pedig nem is reagáltam. Nem volt mire.
- Úgyhogy tudni akarjuk, hogy mi keresnivalód van a területünkön. - fejezte be fejét magabiztosan megemelve, és vörös szemeit távolságtartóan rám meresztve.
- Pfft. - nevettem fel önkéntelenül, majd gyorsan összekapva magam válaszoltam is.
- Mint ember, tanulni. Viszont, mint természetfeletti... nos, az nem igazán tartozik rátok. - válaszoltam egy mosolyt villantva feléjük. Erre válaszul az egész falkától egyöntetűen morgások hangzottak fel és hozzáállásuk rögtön megváltozott. Az alfa egy figyelmeztető pillantással jelezte szándékait, ezúttal szavak helyett. Hmm, hmm, mi legyen?
- Ez komoly? Ennyi kell és már egy egész falka kis híján nekem ugrik? - reagáltam le a helyzetet, lenéző pillantással nézve végig a háttérben megbújó falkatagokon. Milyen szánalmas.
- Vigyázz a szádra kislány! - figyelmeztetett újból az alfa farkas, ezúttal szavaival.
- Te pedig tartsd karban a falkád akkor. - válaszoltam rögtön. - Fel sem mértétek az ellenfeleteket, de már nekem is ugranátok bármiféle terv nélkül? Mert nehogy azt mondjátok, hogy egy kész tervvel érkeztetek ide, egyetlen falkatag jelentése miatt... - oktattam ki őket boldogan, majd küldtem feléjük egy kárörvendő mosolyt. A morgás hirtelen halkult el azonban a tekintetek egyre dühösebben figyelték minden mozdulatomat.
- Semmi jogod sincs beleszólni abba, hogy hogyan vezetem a saját falkámat. - közölte ridegen.
- Ahogy neked sincs semmi jogod faggatni engem arról, hogy mi dolgom van. - jelentettem ki határozottan. A francba az értékes kapcsolatokkal. Eddig is tökéletesen megvoltam egyedül. Többnyire.
- Ha.
- Akkor gondolom ennyi lesz? - grimaszoltam idegesen, tekintve, hogy már nagyon szívesen befejeztem volna ezt a kicsit sem kellemes társalgást. Nem is értem mire számítottam.
- Mégis ki a fene vagy te? - ignorálta kérdésemet és szemeit vörösen villantva felém, vett fel egy fenyegető ábrázatot. Unottan felsóhajtva adtam be derekam, majd válaszoltam.
- Sarah Evans. Vele pedig már találkoztam is. - mutattam rá Zack barátomra. - Azt reméltem, majd megemlíti milyen kis cuki vagyok, de akkor tévedtem. - szólaltam meg szórakozottan, ugyanis időközben felismertem a fiút az erdőből. Azok a menta színű szemek igen ritkák.
- Szóltam rólad. Ez a feladatom. Bejelenteni az erdőben bolyongó kétes alakokat. - közölte nyugodtan. Kétes alak, mi?
- Csodás! Viszont akkor most mit is akartok még pontosan? - tértem a tárgyra dühösen. Beképzelt egy alakok, az már biztos.
- Hogy veszélyt jelentek-e? - tippeltem.
- Igen. - válaszolt újból az alfájuk.
Felnevettem, majd vigyorogva vállat vontam.
- Mindenféleképpen. - ahogy kiejtettem ezt az egyetlen szót hirtelen mindenki megfeszült és támadásra készen kezdett méregetni. Mondjuk nem nagyon különbözött a helyzet súlyossága az egy perccel ezelőttitől. Csak mostmár nem vesződtek azzal, hogy visszafogják magukat.
- Ezt szomorúan hallom, mert tudod, mi mindig gondoskodunk arról, hogy egy biztonságos hely maradjon ez a város. - szólalt meg kárürvendően, madj a többi falkataghoz hasonlóan ő is felvett egy támadáshoz illő pozíciót. Hát, nem mondom, hogy nem számítottam erre.
- Kapjátok el! - adta ki a parancsot, mire idegesen felnevettem, majd mielőtt elérhettek volna a vérfarkasok én magam is átváltoztam. Erre azonban egyikőjük sem számított, így döbbenten hátráltak vissza fehér bundámat megpillantva. Nos, várható volt, tekintve, hogy jelenleg nem létezik másik fehér farkas. Talán a legendákban eshetett szó egy-kettőről, de nem igazán létezik olyan természetfeletti, aki a saját szemével látott volna egyet.
- Semmi esélyetek ellenem, szóval mellőzzük a felesleges vitákat, és nyugodjatokle. Ha akarnék egy pillantás alatt harcképtelenné tehetném mindannyiótokat, szóval eszerint cselekedjetek. - üzentem nekik telepatikusan egy picit elferdítve a valóságot. Elnézve őket talán még három pillantásba is beletelne, hogy legyűrjem őket. Látva, hogy - kérésemnek eleget téve - továbbra is nyugton maradtak, visszaváltoztam és várakozóan néztem feléjük. Boszorkány tanoncként tanultam egy s, mást szóval nem voltak a ruházat terén problémáim átváltozáskor. Habár most már senki sem szándékozott felesleges vitákba kezdeni, a fenyegetés okozta feszültség még mindig ott ült az arcukon. Viszont legalább végre visszavettek magukból. Elégedetten futtattam végig tekintetem rajtuk.
- Mégis mi vagy te és hány éves vagy? - kérdezte az alfa, még mindig a sok hatása alatt. Azonban ahhoz nem eléggé, hogy a szavait jobban megválogassa.
- Nemrégen lettem felnőtt hivatalosan is. - válaszoltam az egyik kérdésére, habár öszintén szólva semmi köze nem volt hozzá.
-  És már ilyen jól kezeled az átváltozást? - elégedett meg azzal az egy válaszommal, azonban sajnos ezzel egyetemben egy újabb kérdés hagyta el száját. Tch...
- Hát így megy ez a tehetséges embereknél. - gúnyolódtam.
- Mikor változtál át először? - érdeklődött egy bátrabb tagja a társaságnak. Számat összepréselve kezdtem egyre idegesebben venni a levegőt. Mi ez, valami felmérés?
- 10 évesen.
A döbbenet újabb váratlan csapásként érte őket. Itt az ideje a témaváltásnak. Ránéztem az alfa farkasra és nagy levegőt vettem.
- Na, ide figyeljetek! Nincs mitől félnetek. Egyszerűe csak el kellett menekülnöm a képességeim miatt. Ráadásul, ha segítség kell, akkor még jól is jövök, mivel tudok egy, s mást a gyógyításról és egyéb dolgokról is. Szóval, kérlek kezelhetnénk ezt normálisan? - akadtam ki, amire egy feszült csend volt a válasz.
- Rendben, maradhatsz. - egyezett bele az alfa. Ha! Milyen kedves, hogy megengedi.
- Szuper. - sóhajtottam fel beletőrödve. - Akkor megyek is.
- Azért óvatosan. - mondta, majd biccentett egyet.
- Ezt most fenyegetésnek szántad? - kérdeztem vigyorogva.
- Lehet. - mondta egy mosollyal arcán. Nevetve intettem egyet, majd továbbindultam. A szemem sarkából, még mindig figyelve őket, figyeltem, ahogy egyszerre megindult az egész csapat és egy pillanat múlva már itt sem voltak, majd végre teljes nyugalomban folytattam az utam hazafelé. Viszont ekkor megint maga alá terített az érzés, amit a sulinál is tapasztaltam. Megtorpantam és körbe pillantva ellenőriztem a környezetem, de ezúttal sem láttam senkit a közelben. Fura. Jobb lesz, ha egy kicsit óvatosabb leszek a közeljövőben.

Hazaérve rögtön a hálószobám felé vettem az irányt, ahol rakétaként csapódtam be az ágyba. Percekig csak meredtem a plafonra és a ma történteken gondolkoztam. Remélem nem tettem túl rossz benyomást. Miket beszélek, ennél nem is lehetett volna rosszabb az első találkozásom eredménye. Ugh, hagyjuk is...

/ Álom /

A szemeimet pihentetve, élvezem a körülöttem elterülő fűcsomók érintését csupasz bőrömön. A nyugalom árvízként futott végig testemen, de mint mindig, most is megzavartak közben. Bár mondjuk sejthettem volna már az első pillanattól kezdve, hogy egy ilyen valódinak érződő álom, sosem lesz nyugalmas. A problémám forrása egy messziről jövő ágreccsenés és halk szitkozódás volt, amely egyben tudomásomra is jutatta, hogy nem vagyok egyedül. Válaszul egy hatalmas sóhajt hallattam. Csalódottan nyitottam ki szemeimet és kezdtem el az erdőt kémlelni, remélve, hogy minél előbb megtalálom az illetőt. Pont készültem feladni a dolgot, amikor egy suhanást követően kilépett az erdő sűrűjéből egy férfi és még az árnyékban megállva kezdett engem figyelni.
- Ki van ott? - emeltem fel a hangom, minek hatására az ismeretlen egy gyorsabb tempót felvéve, szigorúan az árnyék takarásában maradva közelített meg amennyire csak tudott. Vámpír. Ezen csodás felfedezés után egy kárörvendő mosollyal arcomon odamentem a fénykör széléhez, remélve, hogy megtudhatom ki akarhatott felkeresni engem és miért. Még sosem kerestek meg az álmaimon keresztül. Talán messze van tőlem? Mondjuk, ha egy vámpírról van szó, akkor minimum egy kontinenssel arrébb kell legyen, hogy azt mondhassam, messze van. Odaérve egy fekete hajú, kék szemű és sápadt arcú férfival találtam szemben magam, aki meglátva egy csábos mosolyt öltött magára. És igen, a mondat utolsó részéig még jóképűnek is tartottam.
- Szia. Hogy hívnak, édes? - kérdezi ugyanazzal a mosollyal viszont most mellé még végig is mért. Irritálóan negédes hangja kifejezetten valóságosnak hatott, nyoma sem volt az álmokhoz hű tompa és elnyűtt hangoknak. Vajon akkor fájdalmat is érezhetünk itt?
- Találd ki, édes. - ejtettem ki gúnyosan a megnevezést, amit az előbb még ő használt. Válaszomra, ha lehet, még nagyobb mosolyra húzta telt ajkait. A látvány, bármennyire is igyekeztem tagadni legalább annyira kellemes volt, mint amennyire a szövege undorító, így önkéntelenül is, de a számra harapva akadt meg tekintetem rajta. Ezt azonban észrevéve gondolkodás nélkül fel is használta az önbizalma növelésére.
- Kihívás elfogadva. Hipp-hopp ráveszlek, majd meglátod. - mért végig szemével, a lustán kiejtett szavakkal párhuzamosan.
- Biztosan vagy te ebben? - kérdezem vigyorogva. Szinte már éreztem az erőfölény okozta mámort az ereimben. Hangosan nevetni kezdett, majd közelebb hajolt, de a fényhez érve ijedten kapta vissza fejét. Ezt látva arcomra egy hatalmas vigyor került és méginkább a napfény világította részre húzódtam.
 - Tudod, megváltás lenne számomra ha bejönnél az árnyékba. - néz rám kérlelően, mire felkacagok. Ez nem igazán hangzott magabiztosan.
- Legyen, de ahhoz, hogy beszélhess is velem előbb utol kell érned. - tisztáztam, mielőtt azt hinné, hogy ez egyszerű lesz.
- Ennél valami nehezebbet is kitalálhattál volna! - bízta el magát előre. Szavait figyelmen kívül hagyva, ott is hagytam teljes erőmet bevetve, hogy még véletlenül se érhessen utol. Vele ellentétben én legalább megtanultam nem alábecsülni az ellenfelemet. Egy idő után megsajnálva őt inkább megálltam, és megvártam amíg utolér, hogy meghallgathassam, hogy miért keresett meg. Na meg aztán annál hamarabb végezhetünk is a dologgal. Végül meg is hallottam lépteit jobb oldalról közelíteni, úgyhogy felkészültem, majd a megfelelő pillanatban egy jól időzített mozdulattal a földre terítettem és ott is tartottam. Hangosan kacagva figyeltem döbbent arcát, majd utána gyenge próbálkozásait a szabadulásra. Miután elengedtem, rögtön fel is kelt a földről, ami miatt testem megfeszült, de hagytam, hagy szorítson neki egy közeleső fa törzsének.
- Hoppá! – szólalt meg tettetett meglepettséggel, mire felnevettem. Ugye nem gondolta, hogy ez az aranyos kis akciója sikerült volna, ha nem engedek neki az előbb? Azonban még ha ez így is lett volna, akkor sem szóltam volna neki érte. Inkább figyelmen kívül hagytam az előbbieket és fürkészni kezdtem vonásait. Milyen igazságos Isten. Adott is bőven, de ugyanannyit el is vett ettől a férfitól.
- Ha nem lenne ilyen borzalmas a szöveged még talán esélyed is lenne nálam. - suttogtam a füléhez hajolva.
- Kár, hogy még ráadásul túl idős is vagy hozzám - biggyesztettem le ajkam, ő pedig egy sértett „hé"-t hallatott válaszol. Viszont a kialakult hangulatot a valóság kiábrándító érzése zavarta meg, jelezve, hogy ébredezem.
- Kicsit kései a bemutatkozás, de a nevem Sarah. Örültem a találkozásnak! – válaszoltam kérdésére, majd kicsit ellökve magamtól kezet ráztam vele.
- Esküszöm, te leszel a halálom. - suttogta a fáradtságtól rekedt hangján.
- Akkor az egy igazán édes halál lesz. - szólaltam meg még utoljára, mielőtt felébredtem volna.