Tudatlanság

Chapter Twenty-nine

/Sarah/

- Ébredj! - hallottam meg a már jól ismert mormogó hangot. Mosolyogva kezdtem lekászálódni az ágynak nevezett fémlapról. A többiekkel álmodtam. A nappaliban ültünk és beszélgettünk. Igazán nosztalgikus volt. Hiányoznak.
- Mi ez a nagy jókedv? - kérdezett rá, mivel itt már csodaszámra ment, ha őszintén mosolyogtam. Viszont ez egy nagy előny is. Nem szeretik, ha mosolygok.
- A barátaimmal álmodtam. - mondtam el neki, majd rögtön le is hervadt a mosolyom az ismerős tárgyakat meglátva.
- Meddig kell még ezt csinálnom? - kérdeztem rápillantva a már jól ismert evőeszközökre. Tony nyugodtan lepakolta az ételt és a többit az ideiglenesen elhelyezett asztalomra. Fagyos tekintettel figyelte, ahogy úgy-ahogy, de magamra erőltetem, hogy a kedvenc kék kristályaimból készült villával és kanállal egyek. Mint az később kiderült, nem véletlen kínoznak ezzel az átkozott kék kaviccsal, egyrészt valami okból el akarják szívni a természetes energiáimat, másrészt meg immunissá akarnak tenni a hatására. Bár az elején teljesen tehetetlen voltam vele szemben, így hogy már volt időm bőven alkalmazkodni, találtam egy-két módot az ellenkezésre és már kevésbé éget, ha hozzáérek. Fogalmam sincs, miért van szükségem erre a kiképzésre, nem mintha bármi hasonlóval lett volna valaha dolgom, de nem sok választásom van. Ők fütyülnek, én meg ugrom. Felpillantva rá azonban csak egy dologra várok. Arra a biztató pillantásra. Ami mindig elég erőt ad, hogy végig tudjam csinálni. Egyikőnk sem említi soha, de mindketten tudjuk, hogy milyen sokat jelent ez nekem és ő is a szívemhez nőtt. Nem volt nehéz, hisz ebben a szaros épületben ő az egyetlen, akinek legalább egy pirinyót is számít, hogy élek-e vagy halok. Miután megkaptam az ismerős pillantást, újból az ételnek szenteltem figyelmem és egy grimasz keretében, de folytattam az evést. Mire végeztem mindennel már az összes végtagom sajgott és még csak megmozdítani őket is nagy erőfeszítésbe került. Tony-ra pillantva jeleztem, hogy végeztem, bár egyértelmű is volt, hiszen nem hagytam ki semmit sem. Egy határozott mozdulattal elvette előlem a tálcát, majd kiadta őket az ajtón az ott várakozónak, majd vissza is fordult felém. Szerencsére nem igénylek semmilyen energiát ahhoz, hogy gyógyuljak, így egy idő után mindig enyhülni kezd a fájdalom, akárcsak most is. Eközben Tony kényelmesen elhelyezkedett az utólag elhelyezett kisebb íróasztalnál és elővette füzetét, amiben vezeti a nekem adott órákat és annak részleteit.
- Kezdhetjük, kislány? - az ismerős becenevet hallva arcomra egy pillanatra széles mosoly húzódott, de a sajgó kezem miatt újból grimaszba kényszerültek arcizmaim.
- Igen. Na és mit tanulunk ma? - szólaltam meg, mintha nem is egy kínzáson lennék túl.
- Először a gyenge pontokat vesszük át fajonként, aztán pedig irány a Labirintus. - vázolta fel a következő pár óránkat. Igazából a különböző természetfeletti fajokról tanulunk általában. Megtanítja, hogy melyiket, hogyan, hol és mivel lehet megölni, mik a szokásaik és egyéb tudnivalók. Erre kaptam külön egy füzetet is, amiben le van írva fajonként minden és akármennyire hihetetlen is, élvezem. Egyes lényeknek még a létezéséről sem tudtam, másoknál meg azt hittem mindent tudok már róluk, de még csak a közelében sem voltam mindannak az információnak, amit itt átadnak nekem. Bár azt senki sem árulja el, hogy mi vagyok, azt elmondják mitől óvakodjak és mi segít rajtam. Például az ametiszt hatására erősebb leszek és gyorsabban gyógyulok. Ha egyszer kiszabadulok innen, tutira beszerzek egyet. Elmondták, hogy ez az átkozott ásvány, amire immunis leszek majd elméletileg, az nem más, mint az Azurit. Szóval, ja. Megtudtam egy s mást.

Miután átvettünk mindent, amit mára betervezett, elégedetten becsukta a füzetét és határozottan a szemembe nézett.
- Aaron találkozni akar veled. – jelentette ki bármi bevezetés nélkül. Döbbenten pislogtam vissza rá egy pár pillanatig, majd kínomban felnevettem.
- Hát, hogyne. Megbeszéltük, hogy majd még mesélni fog nekem, nem igaz? – kérdeztem vissza, bár el sem tudtam hinni, hogy végre valahára válaszokat kaphatok. Na, meg elhagyhatom ezt az átkozott szobát.
- Valami olyasmi. – válaszolta kicsit sem szórakozva a dolgon, mire meggyötörten felmorogtam. Bármennyire vágyom is válaszokra, a látványára kicsit sem mondható el ugyanez. Csak rossz emlékeket hoz fel. De mint mindig, most sem volt választási lehetőség. Vagy igent mondok, vagy semmit sem.
- Most? – kérdeztem teljesen feladva bármiféle ellenállásnak már csak a gondolatát is. Tony csak bólintott egyet válaszul. Uhh... semmi kedvem nincs most az apámhoz. Tony odalépett elém, majd felsegített az ágyról.
- Menni fog? – kérdezett rá gondolom udvariasságból, mert nyilvánvaló volt, hogy így is, úgy is indulnunk kell.
- Túlélem. – motyogtam, majd megerőltettem magam egy kicsit és Tony karját megragadva megtettem az első pár lépést még a segítségével, majd már magamtól is ment.