Tudatlanság

Chapter Sixteen

A könyvtári kalandunk után síri csendben telt a hazafelé út és egy gyors szóváltást követően Cora és én is elvonultunk a saját szobánkba. Ráadásul a többieknek még mindig semmi nyomuk nem volt, hozzáadva még egy lapáttal a már eleve nyomasztó hangulathoz. Az emlékek teljes egészében ellepték az agyamat és képtelen voltam másra fókuszálni még órákkal később is. Már egy ideje csak az ágyamban ülve meredtem magam elé és próbáltam összeszedni magam, tudva, hogy nemsokára David és a többiek is megérkeznek, de egyszerűen nem ment. Valószínűleg az az átkozott démon is hangosan röhögve nézi, ahogy bármiféle beavatkozása nélkül kerülök egyre mélyebbre. Szemeimet összeszorítva igyekeztem megszabadulni a folyamatosan beugró emlékképektől, de azok makacsul csak jöttek és jöttek. A következő pillanatban azonban meglepetten kaptam fel a fejemet, az ajtó nyílására, majd egy gyors mosolyt erőltettem magamra. Bár végül erre semmi szükség nem volt, mert Cora lehajtott fejjel állt az ajtómban, rám sem nézve.
- Bejöhetek? – pillantott fel egy keserű mosollyal arcán, amire válaszul csak bólintottam egyet. Lassan felém sétált, majd óvatosan leülve mellém felém fordult.
- Tudom, hogy nem tartozik rám, mert végül is, nem is olyan régóta érkeztem még csak, de ... ugye nem miattam történt ez? - sütötte le szemeit.
- Hogy mi? - jött meg a hangom. Értetlenül meredtem rá.
- Még is, hogyan tehetnél erről? Csak találtam valamit a könyvtárban és egyszerűen csak előtörtek az emlékek. Ennyi az egész, szóval csak szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem magam. Nem miattad van és nagyon is van közöd hozzá, mivel velem laksz egy házban és azóta, hogy megérkeztél a családom egy tagjává váltál! NA, gyere ide! – akadtam ki, teljesen elfelejtve, hogy az előbb még micsoda káosz uralkodott a fejemben. Szorosan magamhoz öleltem, igyekezve belesűríteni az ölelésembe minden egyes gondolatom és érzésem, remélhetőleg sikeresen. Néha olyan ez, mintha lenne egy kishúgom. Cora, teljesen lesokkolódva ölelt át, bár semmi oka nem volt meglepődni, mivel eddig is igyekeztem a tudtára adni, hogy hol áll a prioritási listámon.
- Na, jó! Most már sokkal jobban vagyok én is. – szólaltam meg diadalittasan eldöntve, hogy a mai napot az újonnan felavatott kishúgommal töltöm. Na, tessék. Én meg a folyamatos hangulatingadozásaim. Elgondolkozva hátradőltem az ágyamba, majd felvillanyozódva újra felpattantam és a polcomhoz siettem. Tudva, hogy mit keresek, célirányosan nyúlva értük levettem onnan a vázlatfüzetemet és ceruzámat, majd vigyorogva visszafordultam Cora felé.
- Hölgyem, kérem, helyezkedjen el kényelmesen! - szólaltam meg színészkedve.
- Már is!
Cora nevetve elhelyezkedett én pedig természetfeletti sebességemet kihasználva gyorsan elkészítettem egy gyors vázlatot egy enyhe árnyékolással együtt.
- Szuper. Most már mozoghatsz! - mondtam elégedetten végigpillantva a mesterművemen.
- Milyen lett? – sietett izgatottan mellém. A lapot felé fordítva büszkén mutattam meg a végeredményt.
- Wow! Ez nagyon jó lett! – dicsérte szemeivel a részleteket fürkészve. Azonban a kellemes légkört hirtelen félbeszakította két kopogás hangja, így mindketten irányába kaptuk fejünket. Az ajtó mögül David illatát megérezve rögtön válaszoltam is.
- Gyere! – mondtam, majd Cora kezébe helyeztem a rajzomat és érdeklődve fordultam vendégünk irányába.
- Sziasztok. – köszönt
- Szia.
- Helló.
- Remélem nem zavarok, csak szólni akartam, hogy megérkeztünk. – mondtam zavartan tarkójára téve kezét, ami miatt enyhén kirajzolódtak az izmok karján.
- Mhm, nem, nem gond, köszi, hogy szóltál. – válaszoltam tekintetemet erősen arcára szegezve, majd zavartan a plafonra pillantottam.
- Szuper, akkor hagylak is benneteket. – mondta, majd egy gyors elköszönés után távozott is. Amint elhalkultak léptei, Cora hangos hahotázásban tört ki.
- Ugh, mégis mi volt ilyen vicces? – kérdeztem vissza totál elvörösödve.
- Semmi. Igazán semmi említésre méltó. – mondta hasát fogva, majd inkább témát váltott.
- Ezt megtarthatom? – kérdezte vigyorogva figyelve engem, ami valamilyen okból kifolyólag kifejezetten zavart.
- Persze. – válaszoltam összehúzott szemekkel méregetve őt, majd inkább egy új elfoglaltság után kezdtem kutatni.