Tudatlanság

Chapter Twenty-three

/Sarah/

Néma csendben sétáltunk az erdőben, mivel anya közölte, hogy ezúttal szeretné a saját lábán megtenni az utat a házam felé. A falkaházban folytatott csevegés nyoma tisztán látszódott mindkettőnkön, még visszafelé sem állt be a szánk és bár anya még az eddiginél is sűrűbben ásítozott, ragaszkodott ahhoz, hogy a számára megszokott normál tempóban tegyük meg a hátralévő távot, még ha álmos is. Ezután inkább beletörődtem és az óta beszélgettünk minden féléről, de akárhányszor beütött egy kisebb csend, vagy anya ásítás adagja, előjöttek vagy is inkább felbukkantak egyes gondolatok, amiket most már egy jó ideje eltemettem magamban, de ettől függetlenül rettentően furdaltak.
- Anya. – szólaltam meg bizonytalanul az egyik ásítása végén, amire kedvesen elmosolyodott. Mintha csak tudná.
- Na, halljam! – mondta kedvesen rám nézve, majd biztatásul meg is fogta kezem. Számat összeszorítottam, majd minden bátorságomat összekaparva gyorsan kiböktem a kérdést, ami annyira izgatott.
- Mi lett... apával? – jött ki még így is megakadva a mondat, majd ijedten figyeltem reakcióját.
- Hm, nem tudom. – válaszolta nyugodtan, mire meghökkenve néztem, várva, hogy folytassa. Mert hát nem létezik, hogy ennyi lenne az egész, nem?
- Egyszerűen csak elment. Dolga akadt. – folytatta ugyanazzal a kedves hangsúllyal, mintha csak a gyerekcsinálásról beszélne egy öt évessel.
- Dolga? Mégis miféle dolog jogosította fel arra, hogy csak úgy magára hagyjon téged? – kérdeztem felháborodva. Még ha nem is volt olyan szivárványos a kettejük kapcsolata, sosem kételkedtem abban, hogy ha bármelyiküknek szüksége lenne a másikra, akkor ott lennének szó nélkül és segítenének. Most meg azt mondja, hogy csak úgy lelépett? Miért? Mi volt olyan fontos? Mikor még én sem... még én sem voltam ott, hogy ne maradjon magára!
- Ez valami olyasmi, ami elkerülhetetlen volt. Majd később megérted, de most még jobb, ha nem tudsz róla. – magyarázta el, habár anélkül hogy bármiféle fontosabb információt megosztott volna. Nem akartam elhinni. Jobb, ha nem tudok róla? Miért? Mi jó abban, ha valaki tudatlanságban él? Ki volt az a barom, aki úgy gondolta, hogy ez az érzés valaha is édes lehet? Uh, mindjárt szétpukkan a fejem a frusztrációtól! Oldalra fordulva újra édesanyámra pillantottam. Mosolyogva figyelte a lombokon átvilágító lemenő Nap utolsó fénysugarait, néha-néha szemét is lehunyva. Tényleg ér ez ennyit nekem? Anyát elnézve, valószínűleg hiábavaló lenne minden további próbálkozásom, nem tudnék meg semmi többet. De az Istenért is! Azért mégis csak az apámról van szó. Még ha utált is engem minden egyes percében az életemnek, az apám marad akkor is. Ez valami olyasmi, amin nem tud változtatni, ha nem bánt engem aktívan, akkor nem tudok máshogy érezni. Szerettem volna, ha érdekelném őt, ha szeretett volna. Szükségem volt a figyelmére. Szükségem volt arra, hogy az legyen, akinek kellenie kellett volna: az apámnak. Még csak azt sem tudom, hogy mit tettem ellene, hogy mi volt az a hatalmas bűn, ami miatt eltaszított engem még mielőtt megszülethettem volna. Jó lenne, ha egyszer végre elárulnák nekem, hogy mégis mi folyik ebben az elátkozott családban...

....................... .......................

Fáradtan felsóhajtva fordultam hasra, hogy elbújjak a szobámba belopódzó felkelő nap sugarai elől. Az előző éjjel, bármennyire is akartam, képtelen voltam elűzni a séta során említettek okozta rossz kedvem, ami végül sikeresen rányomta a bélyeget az egész lefekvési procedúrára. És, ha ez még nem lenne elég, hiába aludtam jóval tovább, mint szoktam, még mindig úgy érzem magam, mint akin kétszer áttaposott egy óriás büdös talppal. Óvatosan fokuszáltam, így rögtön ki is tudtam venni a konyhából érkező halk hümmögést, ami édesanyámtól származott.
- Uh, nem akarok kikelni. – nyavalyogtam egyet a párnába, majd inkább magamra húztam takarómat. Úgyis csak elrontanám a hangulatot, ha lemennék.
- Cora. – szólítottam barátnőm nevét, mint utolsó mentsvárt, hátha a puszta gondolata megáld engem egy kis energiával, hogy túléljem ezt a napot. Habár energiát nem adott, a neve eszembe juttatta, hogy mégis hol, de leginkább, hogy kivel is van kilométerekre tőlem, amitől hipp-hopp meg is jött a kedvem, hogy gyorsan elkészüljek.