Tudatlanság

Chapter Thirty

/Dean/

Idegesen hajamba túrtam, majd ledobva testem mellé kezem kezdtem el követni az előttem lévő Rogert, vissza az ideiglenes kijelölt hálókörzetembe. Útközben biccentettem néhány ismerős felé, majd már ott is voltunk a célunknál. Megérkezve egy biccentéssel elköszöntünk egymástól, majd be is léptem a helységbe. A szobában a megszokott letisztult és teljesen fehér látvány fogadott, amit egyedül a bőröndöm és az abban lévő holmik különböző színei törtek meg. Fáradtan dőltem be az ágyba, figyelmen kívül hagyva az útközben elhagyott rendetlenséget. A gondolataim még most is egy bizonyos barna hajú halálos szépség körül forogtak és semmi szándékot nem láttam arra, hogy ezen változtatnának majd a jövőben. Megőrjít. A mai fejlemények után meg aztán még inkább, mivel egyre csak nő a száma a dolgoknak, amitől féltenem kell. Szerencsére az előbbi megbeszéléssel be is fejeztünk mindent, amiért ide kellett jönnöm, így nemsokára mehetek is vissza hozzá. Jobb szeretem, ha magam bizonyosodhatok meg a biztonságáról.

Hirtelen kinyílt az ajtó és egy ismerős hang szólított meg.
- Helló, Dean!
Az említett vidám köszönését meghallva, vigyorogva ugrottam fel az ágyról, hogy egy baráti ölelésben részesítsem őt.
- Jason! Végre, hogy idetoltad a képed. - jegyeztem meg csipkelődve, amire csak elröhögte magát. Mindketten lehuppantunk a kanapéra, hogy egymással szembe fordulva beszélgetni kezdjünk.
- Látom, nagyon jól kijöttök a védenceddel. - vigyorodott el mindent tudóan, mire egy grimasz került arcomra.
- Mondtam már, hogy ne turkálj a gondolataimba! Tudod, létezik olyan, hogy magánélet meg etika.
- Ugyan már! Neked sosem volt olyanod. – közölte bájosan mosolyogva, mire felnevettem.
- Mhm, ezt megjegyeztem. Jó tudni. – tettem úgy, mintha megsértődtem volna.
- Oké, oké! Inkább csak mesélj nekem róla. – öklözött bele vállamba gyengén. Hosszasan felsóhajtottam, majd feladtam a dolgot, engedtem kérésének.
- Mielőtt bármit is mondanék, szeretném leszögezni, hogy még nem vagyunk együtt. – kezdtem bele komolyan felé fordulva.
- Áh, mindent értek. Szóval még nem. Szuper, kérlek folytasd!
- Na, jó, így beszéljen neked az ember bármiről is!
- Folytasd csak nyugodtan tovább, D! – unszolt folytatásra egy kaján vigyorral arcán. Küldtem felé egy szúrós pillantást, majd újból nekiálltam a mesélésnek.
- Hát, ugye mellé rendeltek ki védelmezőként és először csak messziről ügyeltem rá, aztán amikor adódott a lehetőség bevontam magam, és mivel halhatatlan így elég sokat van ébren, így sokat beszélgetünk meg minden, szóval eléggé összemelegedtünk. Úgyhogy sietek is vissza hozzá. Tudod te is, hogy repdesnek körülötte a legyek, úgyhogy nagyon oda kell rá figyelnem mostantól.
- Tudom. Akkor nem is állok románcotok útjába, nem tartalak fel tovább! – mondta viccelődve, mire játékosan karjára csaptam egyet.
- Ha útban lennél már rég kihajítottalak volna. - nyugtattam, majd mélyen szemébe néztem, hogy bepillantsak én is az emlékei közé. Csak úgy viszonzásképp.
- Ohohó? Úgy látom, hogy neked is van miről, akarom mondani kiről beszélni. - vettem fel nyertes mosolyomat, mire kikerekedett a szeme.
- Hé! – szólalt fel mérgesen, amit hallva elégedetten dőltem hátra.
- Ne szégyenlősködj, mondd nyugodtan! – unszoltam ezúttal én őt a beszédre.
- Hát, tesó, el kell keserítselek. – kezdett bele szomorúan, mire érdeklődve felhúztam a szemöldököm. - Én tökösebb vagyok nálad. – fejezte be gondolatmenetét elröhögve magát.
- Persze, persze. Elmehetsz a tudod hova! – válaszoltam mormogva.
- A neve Lara és egy gyönyörű spanyol bombázó. - vont vállat szerelmes tekintettel elmeredve egy széles mosollyal arcán. Látom, már is a kisujja köré csavarta teljesen őt az a Lara.
- Hol találkoztatok? – faggatóztam tovább inkább.
- Ugyanarra az ügyre lettünk ráállítva. – válaszolta még mindig elrévülten.
- Igen? Melyikhez?
- Aha. Ráadásul, ha jól emlékszem, akkor a tiedhez kapcsolódik.
- Hát, nem csodálkozom. Az én ügyemben annyi baj van, hogy már szinte csoda lenne, ha nem lennél benne te is valahogy hozzáfűzve.
- Nem hangzik túl jól. Nagyon ügyelj oda. - komolyodott el.
- Oké, de most már mennem kell. Örülök, hogy végre dumálhattunk. Majd beszélünk még. – mondtam köszönésképp.
- Ja, majd máskor.